Tündérmese másképp

1. A szándék

Valami arra késztet, hogy megírjam életünk eddigi történetét. Aztán, ha elérem a jelent folytassam, mert még közel sincs vége. Nincs, mert mindent megteszek azért, hogy sikerüljön, amit megálmodtam. Más lehetőség fel sem merül bennem. Leírom mi történt és történik velünk az életünk útján, ami nem szokványos – nagyon nem, bár az lenne… – de tudom, hogy mindent megkapok ahhoz, hogy végigcsináljam és végig is fogom!

Azt érzem, hogy ez a sok tragédia ami velünk történt nem öncélú. Fejlődünk általa, másképp látjuk és értékeljük a világot. Talán, - vagy inkább csak én szeretném- aki elolvassa és megérinti ez a küzdelem, az erőt meríthet belőle. Nem célom a saját fájdalmaimmal és tragédiáinkkal másokat megrémíteni, sőt sajnálatra vagy szörnyülködésre sem vágyom. Inkább azt remélem, hogy olyan hitet és kitartást adhatok az elfáradtaknak, amilyet én kapok. És ha véget ér az utam elmondhassam, hogy minden tőlem telhetőt megtettem, bárhogy is alakul a vége. Mindent igazán és mélyen átéltem és minden embertelen fájdalmával, szomorúságával, örömével és végtelen el nem múló szeretetével a miénk.


2.Tündérmese kezdődik
Egyetem, igazi szerelem M-mel, házasság, munkahely, közös kis lakás. És 24 évesen, 2004. nyarán úgy éreztem kisbabát szeretnék. Egyik legjobb barátnőm félidős terhes a kisfiával, fogom a pocakját mozog a baba. Én is ezt akarom. A legjobb formámban vagyok, minden szinten: aerobic heti ötször, egészséges és tudatos táplálkozás. A szakirodalmat végigolvasva, a kismamás újságokból kiművelődve tudom, felkészült, fitt kismama leszek, aki nagyon fogja élvezni gömbölyödő pocakját. A palástfű teától szuper a ciklusom 3 hónapos próbahőmérőzés, tudom a peteérésem napját. Időpont egy barátnőm által ajánlott, fiatal orvoshoz a Klinikára. Minden rendben, kezdjek el magzatvédő vitamint szedni és hajrá, ha decemberig nincs terhesség, jelentkezzem. Roppant büszkén és öntudatosan veszem meg a belvárosi kis gyógyszertárban életem első doboz magzatvédő vitaminját. És a szeptemberi ciklusom első napján elkezdem szedni, egy hónappal a tervezett fogamzás előtt. Minden rendben, az első éles hónap.


Persze hogy sikerült. A 28. napon még negatív teszt a 30. napra már pozitívra vált. Néhány gyanús tünet, így irány a klinika. Ultrahang: méhen belül petezsákra utaló képlet. Pihenés és növesztgessem. Párszor még besétálunk a klinikára ilyen apró tünetekkel, de mindig minden rendben.
8. hét ultrahang: egy élő tökéletes kis embrió, megkapjuk róla az első fényképet, amit karácsonykor boldogan mutatunk mindenkinek: úton a mi első babánk. Bár ez az első trimeszter kő kemény: iszonyatos fáradtság, émelygések. Én, aki állandóan pörgök, most alig vonszolom magam, csak narancsot bírok enni és szénsavas ásványvizet inni, a sima undorító, a szagokat el nem bírom viselni, a hűtő émelyítően büdös, az arckrémemtől hányingerem van. Az orvosom a klinikán bejelenti, hogy Angliában folytatja tovább a karrierjét, nagyon sajnálja és átad egy jó barátjának és kollégájának. Innentől Dr. B. gondozza a terhességeimet. Azóta is ő az orvosom, aki tökéletesen felkészült, mindig megnyugtat, mindenre pontosan ráérez, nemcsak orvosként, de most már barátként is mellettünk áll, nélküle nem is bírnám így. 
12. hét uh, kicsit izgulok, de persze minden rendben, normál tarkóredő és elkészül az első videó: szuper cuki kisbaba izeg-mozog, mindene rendben. A fáradtságom is a múlté, tiszta energikus vagyok, újra van étvágyam, miénk a jövő. Aerobic újra, persze kismama módra és csak a hasam kezd gömbölyödni, nagyon jól érzem magam, mindig is erre vágytam. Ja, és persze költözünk, mert itt a kicsi, nem túl világos belvárosi lakásban nem maradunk, eddig jó volt, de most mások a prioritások. Lakáshitel, szocpol, az új lakás közel anyuékhoz a kertvárosban. Még épül, majd áprilisban költözünk. Bejelentkezés még az V. kerületi védőnőnél, mert kell a kiskönyv.  16. hét AFP: rendben. 20 hetesen kalandos síelés a barátainkkal. Persze én is síelek, hiszen minden remek, még simán beleférek egy tépőzárral állítható derekú sínadrágba. Már érzem, hogy mozog a baba főleg este miután bejöttünk a hidegről és jól bevacsoráztunk. A munkahelyemen is minden OK, július 12-re vagyok kiírva, így júniusig dolgozom: szerkesztek és továbbra is vezethetem az általam megálmodott életmód rovatot. A világ harmóniában. Lakás végül is eladva, az új még épül, de itt a tavasz: áprilisban költözünk. Beruházok az első terhesfarmerba, mert már kell.


Új lakás, babaszoba, babaruhák, nyugalom béke, nyár, én vagyok a legboldogabb. Uh-kon semmi gond, igaz a baba nemét sosem látják, de jó is így legalább lesz még egy meglepetés. CTG-k, 38. hét: lassan nyílik a méhszáj néha fáj is a derekam, de egyáltalán nem vészes. Továbbra is tornázom és remekül érzem magam. A 39. héten még M. unokatestvérének az esküvőjén magas sarkú cipőben táncolok hajnalig. Megy ez nekem mindig is erre vágytam: fiatalon szülni, élvezni a terhességet és persze mindezt háromszor, mert három gyereket szeretnénk, csak ilyen egyszerűen, hiszen mi sem természetesebb. Utolsó CTG és orvosi vizsgálat. Dr. B. mosolyog és mondja, hogy hamarosan találkozunk, azt, hogy ilyen hamar persze nem gondoltam. Amúgy tényleg: július 6. van és 12-re várjuk a babát. Persze otthon már 6 hete összepakolva minden kórházi cucc, kamera.  Este vacsora után azonban már egyre jobban húz a derekam, mintha meg akarna jönni. M-nek mondom, hogy talán jobb lenne, ha ő aludna, én pedig próbálok rájönni, hogy ez most az-e. Ha járkálok, elmúlik, ha lefekszem, erősödik, pedig pont fordítva kéne, nem? Behozom a konyhából a digitális órát. Azon sötétben is jól látom a perceket, talán van benne valami rendszer, kimegyek a nappaliba, ülök, akkor elmúlik, elolvasom három könyvben is, hogy most mi van. Azt persze nem akarom, hogy bemegyünk, aztán hazaküldenek, hogy haha ez még nem azmajd jöjjenek, ha már komolyabb, mivel tényleg nem vészes, totál kibírható, mintha menstruációnál fájna az ember hasa. Mondjuk én nem is vagyok nagyon hasfájós. Szóval ezek a kis kibírható fájásocskák reggelre azért 5 percesek lesznek. Irány a kórház.


Félve megyünk, nehogy aztán tényleg jól hazaküldjenek. Amúgy front van, totál dugig a szülészet én még pont beférek igaz már csak a háromágyasba, de hol érdekel ez már engem.  Bár még májusban egy nyugis hétvégi ügyeleti napján Dr. B kedvesen megmutogatta a csodálatosan felújított szülőszobákat és én meg mindenkinek meséltem, hogy milyen szépek a függönyök, meg milyen jók a színek és még képek is vannak, de ez kit is érdekel itt és most. A háromágyas sem vészes.  Betegfelvétel, aláírás,  az ügyeletes orvos megvizsgál: itt háromra gyerek lesz. De jó, nem vaklárma volt, igaz, én úgy semmi komolyat nem érzek, egész kellemes. Miután egy nagyon kedves szülésznő előkészít, lezuhanyozom és irány a helyünk. Dr. B is jön, minden rendben, eddig nem is vészes. Így kellemesen, CTG-re kötve telnek az órák. A statisztikában jártas apuka elbűvölve nézi a fájásokat és a szívműködést mutató görbéket, el is vinné emlékbe, ha lehetne. Na, délben aztán burokrepesztés, hogy kicsit begyorsítsuk a folyamatokat. Jó sok víz, ez aztán beindítja a dolgokat. Hát most már aztán nem kellemes, de ezt tudtam, és vártam, és akartam, és ez jó, mert így tud megszületni a babánk, nem akarok semmilyen EDA-t, vagy fájdalomcsillapítót. Állok az ágy mellett, egyik lábamról a másikra teszem a testsúlyom, nagyon, nagyon fáj. Valamikor mégis kapok egy fájdalomcsillapító injekciót a nagyon kedves szülésznőtől, persze nem tiltakozom, kicsit meg vagyok szeppenve. M. pedig remek támaszom, bár nem igazán emlékszem, hogy ő ugyan mit csinált, de ott van és ez jó nagyon. Dr. B. végzett egy császárral így jön hozzám, mert mintha tolófájásaim lennének. Igen, a méhszáj eltűnt lehet nyomni, de jó ez már kicsit jobb is. Nyomok és megy. Dr. B. bíztat és mondja, mit és hogyan. És megy, igazán jól! Ez de szuper érzés, erre emlékszem, azt mondja, hogy csillagos 5-ös, gyerünk, mert mindjárt meglesz, mindig tudja, mit kell mondani, nagyon ráérez. Megvan a feje, na vajon kisfiú vagy kislány? - elmélkedik Dr. B. és a szülésznő. Nyomok tovább: kisfiú.


Bár jó szürke és nem nagyon sír fel, kicsit pofozzák, alakul, de ahhoz izgi a helyzet, hogy az apuka vágja el a köldökzsinórt. Gyorsan megnézi egy neonatológus. Nagy baj nincs, senki ne aggódjon, csak kicsit nehezebben alkalmazkodik. M. videózik, Ábel meg kis partra vetett halként fekszik, amíg ellátják, tényleg nem vészes. Apgar 8 aztán 9. Még nekem megmutatják. Felviszik a NIC-re (Neonatológiai Intenzív Centrum), megvizsgálják, apuka mehet. A folyosón a család még meg is nézheti az első unokát. Közben nekem három kis öltés, majd átmegyek az orvosi szobába a két órás megfigyelésre, mivel a front miatt kell a hely a többi anyukának. M. is visszatért a NIC-ről, Ábel egyre jobban. Még megnézik, hogy mi lehet a háttérben: vagy egy kis fertőzés, vagy vérszegénység. Amint végzünk a szülőszobán, felmehetünk megnézni. Boldog sms-írás és eszem, mert iszonyatosan éhes vagyok. Felmentünk Ábelhez. Ő a NIC-en egy inkubátorban, rendben van, gyönyörű és teljes mértékben egy apaklón, 56 cm, pici, formás, 3070g és el sem hiszem, hogy ő volt bennem és belémfért, hihetetlen érzés. Közvetlenül a NIC mellett kaptam szobát a terhes osztályon.  Csak egy kis vérszegénység volt nála a gond, biztos visszaáramlott a kitolásnál egy kis vér a gyerekből. Transzfúziót kap. Dr. B. is beszámol arról, hogy járt bent Ábelnél és minden rendben. Milyen furcsa is visszagondolni így a NIC-re és az ottani orvosokra, ekkor még nem is tudjuk, hogy milyen is ott úgy igazából az élet. Az aktuális doktornő elég rideg és lekezelő. Mondjuk Ábelnél ez tényleg semmi, de akkor még szerencsére nem tudjuk, hogy milyen horror folyik itt nap mint nap, amiben ők így megkeményedtek. Végre az egyik látogatásnál megmutatja egy nővérke, hogy hogyan kell kezet fertőtleníteni és benyúlni az inkubátorba megsimogatni a babát, mert hiszen lehet. Addig csak  meghatódva álltunk mellette, csodáltuk és fényképeztük. Aztán másnap ki is veszik nekem és életemben először megszoptathatom. Majd lekerülünk a gyermekágyas osztályra, szerencsére semmi keresnivalónk nincs már a NIC-en. 3 nap múlva hazatérünk és egy új korszak kezdődik. Boldog babaidő. Minden tökéletes és minden napját és percét élvezem persze az elsőgyerekes parákkal, de ez így is van rendjén.


3. Másképp... Első vetélés
Ábel másfél éves, így elérkezett az idő, hogy kistestvére foganjon. Még februárban síelünk egyet a barátainkkal, aztán hajrá. A magzatvédő vitamint újra elkezdem szedni és márciusban már pozitív is a teszt. Újabb vérezgetés az elején, amire hormont írnak fel az ügyeleten, de minden a terv szerint. Szokásos fáradtság, rosszullét. 7 hetesen uh: élő embrió. Igaz, így kicsit megerőltetőbb, mert már itt van Ábel, akit azért emelgetek, babakocsival közlekedünk és nem is vagyok jól. 

Progeszteron hormonpótlás ide vagy oda, 9 hetes és 5 naposan fenyegető vetélés tüneteivel újra ügyelet, ahol lesújtó diagnózist kapunk.  Elvetéltem, a baba már nem él, műszeres befejezés még az éjszaka ügyeletben. Negyed órás műtét altatásban, nem vészes, nem fáj, csak a lelkem, de az rettenetesen. Hogy történhet ilyen, miért, mikor már hogy szerettük és vártuk ezt a kis életet. Éjszaka álmatlanul forgolódok a kórházi ágyon a nőgyógyászati osztályon. Felhallatszódik a gyermekágyas osztályról az újszülöttek sírása. Megszakad a szívem, soha nem éreztem még ilyen fájdalmat elveszíteni egy kis életet…

Másnap reggel Dr. B. jön és megnyugtat, ilyen sajnos van, de három hónap pihenés és jöhet a következő baba. M. hazavisz, pihenés, de sajnos elég vészjósló tüneteket produkálok és a műtét utáni harmadik nap belázasodom. Dr. B újraműt, mert az előző ügyeletben történt beavatkozás nem volt tökéletes. Antibiotikum és szépen meggyógyulok. Hihetetlen energiával kezdem meg a három hónapos felkészülési időt: fórumozok egy vetéléses topicban, mindenkit bíztatok, újra eljárok aktívan aerobikra, szaunázom, gyógyteázok, homeopátiázom, napozom, élvezzük a nyarat, a tengert Ábellel. Megint csúcsformában a fogantatásra.

4. Leventére várva
És persze sikerül is. Na persze megint vérezgetés, amire hormonokat kapok. Pihenek, aggódom, imádkozom, rettegve járok a wc-re. Ábellel délelőtt elvagyunk valahogy, délután nagyot alszunk, aztán estig mindig valamelyik nagyszülő vagy nagynéni jön és segít. Én csak pihenek, hogy minden rendben legyen. Rosszullét, fáradtság, émelygés, szagok, minden uh rendben, a leválás visszatapadt. Túléltük az első 12 hetet, a nehezén túl vagyunk, innen jön a szuper időszak. És tényleg boldog GYES-es időszak otthon Ábellel, a kistesó pedig szépen növekszik a pocakomban, tornázom, minden a legnagyobb rendben, most is szinte csak a hasam nő, remekül érzem magam. És már látszik az uh-n, hogy kisfiú. A 33. héten elmegyünk még egy wellness hétvégére is, olyan jó így négyesben. Aztán várjuk a babát: kiságy, új légzésfigyelőt és mérleget veszünk (mert Ábelnél ezeket kölcsön kaptuk).  

És még nyolc hónaposan elhívnak egy fotózásra is, így pocakosan szerepelünk majd egy babaújság májusi számában illusztrációnak a kismamák gyümölcsevéséről szóló cikkhez, örök emlék a pocakról.
Babaruhák kimosva, kivasalva. Hálószoba átrendezve itt alszik majd egyenlőre a kistesó. Boldog és friss tavasz. CTG-k, és lassan nyílik a méhszáj. Még négy nappal a kiírt időpont előtt Ábel után rohanok a Budai várban, mert kis barátjával jól eltekernek a biciklin. Nevet is a barátnőm, nem csoda, ha lassan megszülök.

És tényleg. Másnap, 2008. április 17-én a reggeli vizsgálat után, délutánra teljes szülőcuccal visszarendel minket a klinikára Dr. B. Minden a lehető legtökéletesebb. A lakásban rend és tisztaság, Ábelt átvittük a nagyszülőkhöz, megebédelünk, pihenünk, lassan összepakolunk. 6-ra vár minket a szülésznő, mindent előkészít, most végre szuper egyágyas szülőszobába jutunk. Lezuhanyozom, bekészülünk, minden remek és nem is érzek nagyon semmit, hogy lesz itt gyerek? Még jó, hogy én így a 36. héttől szépen lassan egy kis derékfájással és hashúzódással elkezdek kinyílni. Úgy tűnik, csak a burok nem reped magától. Szépen fekszem, a CTG rámkötve. Dr. B. jön és burkot repeszt, ahogy szokott. És el is indulnak a hihetetlen erős fájások, ahogy szoktak. Kb. 10 fájás után gondoltam felkelnék, hátha úgy jobb, de a szülésznő megvizsgál és közli, hogy én innen már nem megyek sehova, mert eltűnt a méhszáj. Hívják Dr. B-t, ő rohan és el sem hiszi, hogy ilyen flottul ment. Nyomok párat és megszületik Levente. Csoda. Életem egyik legszebb emléke. A hasamra rakják, hihetetlen jó érzés, M. elvágja a köldökzsinórt, most lehet, mert nem olyan kis partra vetett hal, mint Ábel. 

Szépen ellátják, M. kíséri el és kamerázik. Dr. B. összevarr, mert egy kis gátmetszés azért kellett. Megkapom, megölelem, megszoptathatom még ott a szülőszobán, minden tökéletes. Leventét elviszik az osztályra, mi eszünk, lezuhanyozom és megyünk utána, még pont jut nekem egy ágy a gyerekágyas osztályon. Bár a csecsemős nővérkéktől nem hozhatom el, kicsit hideg a keze és a lába, biztos fázik, ott jó melegben tartják, pár óra múlva mehetek érte. Teljesen fel vagyok dobva, ilyen szuper gyors másfél órás szülést, na persze azért rettenetesen fájt. Most nem kaptam fájdalomcsillapító injekciót, mint az Ábelnél, nem is lettem olyan kába, mindenre kristály tisztán emlékszem. Maga volt a csoda, ez egy tökéletes szülés volt egy nagyon boldog terhességgel. 

5. Megfordul a világ
Eltelt egy kis idő, kimegyek Leventéért, most már igazán magamhoz szeretném ölelni és elvinni az ágyamba. Még ne, mert szépen alszik és még mindig nem az igazi, menjek vissza aludni. Visszamegyek, aludni azt mégis hogy? Itt pörgök, a babát szeretném, várok egy kicsit aztán megint elmegyek érte. Felvitték a NIC-re mert nem jó a színe, megnézi a doktornő, aztán majd hozzák. Telik az idő, biztos kicsit melegíteni kell egy inkubátorban, közben reggel lett, semmi, várok, kérdezek: semmi.  Na, ebben már profi vagyok, tudom mi a dörgés, nem várok semmire, szépen felmegyek, ismerem a járást, fellépcsőzöm. Még jó, hogy 10 órája szültem és semmit nem aludtam, de úgy tűnik, itt velem senki sem törődik. Majd kiderítem, hogy mi van és majd én lehozom Leventét. 

NIC, becsöngetek, bemutatkozom. Ja persze az anyuka, jöjjek. De akkor miért nem szólnak le, hogy menjek, vajon mikor hívtak volna maguktól? Ábel is már fél napja a gyerekágyas osztályon volt, mikor a NIC-re megyek látogatni és szóltak, hogy már rég lent van, csak senki nem szólt….

H. professzorasszony viszont fél perc alatt rám zúdítja a diagnózist: súlyos szívfejlődési rendellenesség, nagyér-transzpozíció, azonnal viszik Leventét a kardiológiára, műteni kell, kb. 40 évet tudnak saccolni, mármint annyit biztos élhet, mert ez az eddigi tapasztalat, lehet, hogy többet is, de amúgy meghalna, menjek anyai vért adni.

Mi???? Azt sem tudom, mi van! Azt még tudom, hogy van szív, meg erek az emberben. De ez meg mi, mitől, miért? Várva várt, tervezett gyerek, egészséges, 28 éves szülők, problémamentes terhesség. Nem tudják mitől van, nem genetikai probléma, valami kozmikus sugárzás ???????????????????? ?????????????????? ?????????????????????????? okozza, mert úgynevezett subokban ????? születnek ilyen gyerekek. Egy évben kb. 11 ilyen gyerek születik, Levente az utóbbi két hétben a 7. ilyen baba, ilyenkor senki nem mehet szabadságra a gyerekkardiológián…….

Te jó Ég! Nem látok a könnyeimtől, rohanok vért adni, aztán vissza az inkubátorhoz, megnézem. Gyönyörű, Ábelnél kicsit husisabb kisfiú, 56 cm, 3270 g. Kapok egy fényképet a mentősöktől róla, de már viszik is, folynak a könnyeim. Azt sem tudom, mi van! H. professzorasszony még elmagyarázza mi is ez, mert látja, hogy lövésem sincs, csak folynak a könnyeim, kérem, hogy valamire írja le a diagnózist, mert még megjegyezni sem tudtam ezt a bonyolult kórt, meg a helyet is ahová Leventét viszik és hívjam az apukát, hogy menjen a gyerekhez a kardiológiára. Még szerencse, hogy itt van a legjobb helyen és a professzorasszony, aki ezt az osztályt vezeti az országban a legjobb, különben ha nem veszik észre pár órán belül meghalt volna.

Hívom M-t, mint valami rémálom, fel sem bírja fogni…. én sem…. mi van??, 40 év??, M. sír…. azonnal indul. Ábel anyuéknál. Hívom őket, teljesen kész vannak, jönnek értem, visznek Leventéhez. Hívom Dr. B-t, mert ma nincs bent, el akarok menni a klinikáról, Levente után, mert felolvasom a papírról, hogy: nagyér transzpozíciója van. Teljes döbbenet, Dr. B. sem hisz a fülének. Persze menjek, bármi van hívjam, hétfőn kiveszi a varratokat.

6. Gyerekkardiológia
Anyuék hoznak nekem utcai ruhát. Száz ágra süt a nap, gyönyörű tavasz van. Az intézetvezető helyettes orvos nem enged haza még, mert most szültem, de átmehetek a kardiológiára. Jobb, ha viszont éjszaka a klinikán maradok, bármi van. Jogos és jobb is így, Levente is közelebb van, mintha otthonról mennénk. Valahogy elvánszorgok az autóig, valahogy bekászálódok, ülni azt még mondjuk nem nagyon tudok, de ez most nagyon is másodlagos. Várunk a gyerekkardiológián, M. már ott van, Leventét vizsgálják. Kemény műanyag székek, én inkább csak álldogálok. Elég nehéz így, még nagy és üres a hasam, imbolyog a méhem miközben megyek, az ülés még nem igazán megy, támasztom a falat, semmit sem aludtam és csak várunk, várunk. Bíztató, hogy stabil az állapota és érett időre született baba. 

Végre valahára több órás várakozás után beengednek minket. Egy kis kórházi rácsos ágyban fekszik, vénásan megy a gyógyszer, ami életben tartja. Gépekre van kötve, természetellenes fények, zajok, de kedves és odaadó nővérek között. M-re hasonlít persze, de nem annyira, mint Ábel és talán egy kicsit rám is. Nagyon szeretjük és rettenetesen hiányzik, műteni kell. Anyatejet, kis bodyt, kis zoknit hozhatunk, délután 15h-tól lehet jönni szigorúan egyesével látogatni. Kardiológus főorvosnő kikérdez minket és mindent elmond, van kiút: a műtét után felépül és minden rendben lesz, szoros kontroll, gyógyszerek, ha a későbbiekben bármilyen kicsit is beteg lesz, mindig kell majd antibiotikum, de teljesen normális életet élhet. Gyerekorvosunk gyerekkardiológus is, szóval ő majd profin nyomon követi majd, minden rendben lesz, anyuka ne sírjon, fejjen, hogy legyen teje. Na, ezt nekem aztán nem kellett kétszer mondani, sőt. 

Pár napig még a klinikán vagyok és fejek éjjel-nappal. És én még rinyáltam Ábelnél, hogy nem lesz elég tejem. Volt és van most is dögivel, ha most csak ennyit tehetek érte, akkor teszem. Amikor csak lehet, bent vagyunk Leventénél. Mindenki szépen egyesével meglátogathatja, apuka este óvatosan megfürdetheti (értsd: letörölgetheti), én megszoptathatom, csak legyünk túl a műtéten és vihessük haza. Azért állandóan félünk, lopva nézzük a kórlapját, mert ugye azt nem a szülőknek írják. Új szavakat tanulunk: izolált nagyértranszpozíció, Botallo-vezeték, szaturáció. Kisműtét a nagy előtt szerencsére nem kell, mert a klinikán hamar elkapták és megkapta a gyógyszert, de van még egy kis lyuk is a szívén (majdnem elájultam, amikor meghallottam), amit egyúttal be is foltoz majd Magyarország legjobb gyermek-szívsebész professzora. Gyerekorvosunk ajánlására ugyanis őt kértük fel a műtétre.  Dr. H. négy unokás mosolygós nagypapa. Kérjük, hogy nagyon vigyázzon Leventére, a testvére már várja haza. Ábel be is küldött neki egy kis világoskék elefántot, odatettük az ágyához és cumit is vettem neki, hiszen oly keveset lehetek még vele és alig szopizhat. 



Közben Dr. B. kiszedi a gátmetszés utáni pár öltést és nagyon szorít nekünk, 4 nap után hazamehetek. Fizikailag teljesen jól vagyok, más szinten vagyunk teljesen készen. 8 naposan műtét. Előző délután még koponya uh a II. gyerekklinikán, mert itt a kardiológián valamit nem jól láttak, vagy van valami vérzés és akkor nem műthetik. A gyomorgörcs és az idegbaj immár állandó partnerünk, pedig mi jön még… Szerencsére a koponya uh rendben. A gyerekmentősök földre szállt angyalok, mi is mehetünk velük. Konzultáció egy aneszteziológussal, arról, hogy mi várható a műtét alatt, után: akár semmi, akár napokig nyitott mellkas, ödéma, kritikus órák napok. 

Másnap reggel kivételesen 7 órakor mindkettőnket egyszerre beengednek Leventéhez. Kel a nap, gyönyörű kisfiunkat ekkor láttuk így utoljára. 

Zöld kórházi lepedőbe bugyolálva M. karjaiban fogta és ketten felvittük az utolsó, V. emeletre. Itt vannak a műtők. Becsöngettünk és odaadtuk Leventét az orvosi teamnek. Reggel 8 óra, 12 előtt vissza se jöjjünk, hosszú műtét lesz.

7. Műtét és rémálom
Még fejek egyet az autóban, aztán felmegyünk a Zugligeti Szent Család templomba, itt volt az esküvőnk… Gy. atya tartja bennünk a lelket, imádkozik, velünk, értünk, Leventéért. Aztán lángosozunk egyet a libegő lábánál. Túl leszünk ezen, és eljövünk ide együtt kirándulni négyen, még a nyáron. Olyan feszültség van rajtunk, ami ezelőtt soha, félünk, aggódunk, izgulunk és reménykedünk. Gyönyörű napsütés, 12-re visszamegyünk a kardiológiára.  

Most már az intenzív osztály kihalt, barátságtalan folyosójáról nyíló pici szobában kell várni. Idegölő, semmi hír. Semmi, várunk, semmi, várunk, mi lehet? Poros, koszos szúnyoghálós ablakon tűz be a nap, rossz vegyszerszag, disszonáns gépi hangok. Egyszer csak bejön H. professzor. A műtét bár sikerült megcserélték az ereket, befoltozták a lyukat, de közben a kis három kilós gyerek szinte elvérzett. Teljesen le kellett cserélni a vérét, most stabil, nyílt mellkassal nem is az intenzíven, hanem egy abból nyíló steril szobában fekszik. Telefonáljunk, hogy van. Megkönnyebbülés: a műtét sikerült, stabil, majd rendbe jön minden. Pozitívan állunk az egészhez. Hazamegyünk, Ábellal játszunk és nagyon drukkolunk, hogy túllegyünk az első nagyon kritikus 24 órán.

Otthonról telefonálunk. Szigorú, az intenzív osztályt vezető főorvosnő beszél velünk. Miért nem vártuk meg és beszéltünk vele személyesen, mert a gyerek ugyanis rettenetes állapotban van. ????? Senki nem mondta, hogy ő még van és a műtétet végző professzoron Dr. H-n kívül bárki mással is egyenlőre beszélni kéne. Ja, hát mert ő volt az aneszteziológus a műtétnél és H professzor, amúgy is túl kedvesen és kíméletesen mond el mindent. Az igazság az ő osztályán és az ő kezében van. És ez így is van. Hihetetlen, emberi képességeken túl végzi a munkáját, tárgyilagosan és hiú remények nélkül tájékoztat. Igaza volt mindig, mindent megtett: ott volt szinte végig mellettünk, bármikor bármiről kérdeztük mindent elmagyarázott, fantasztikus doktornő. Mostantól óránként telefonálhatunk, mert válságos a gyerek állapota. Az esti ügyeletes orvos az utolsó hívásnál megígérte, hogy bármi van ő hív minket. Csengőfrász után szabadon: telefonfrász. Aludni csak percekre bírunk, rettegünk, félünk, gyötrődünk, imádkozunk. 

Hajnali négykor csörög a telefon: Levente teljesen összeomlott, az a legjobb, ha most azonnal bemegyünk. Anyu átjön vigyázni az Ábelre. Mi pedig rohanunk a kardiológiára, lassan kel a nap. Igazából most villan be most, fogom fel, hiába a sok remény, hit, ima elveszíthetjük, meghalhat, Te jó ég, mi lesz most, eddig erre gondolni sem mertem, eddig csak arra építettünk, hogy túl leszünk a műtéten és hozhatjuk haza. Levente, szilánkosra tört minden eddigi álmom. Várunk, várunk, hajnali fél hat, kijön H, professzor, aki szintén berohant egyből, ő tette a biopumpára. Ez a gép, vagy mi, tartja most életben, de ezen csak rövid ideig maradhat, max. egy hét, addig kell felerősödnie, bár élve még senki nem jött róla le……

Szeretnénk bemenni hozzá, túl az intenzíven abba a bizonyos steril szobába, lehet? Szeretnénk bíztatni, simogatni, vele lenni. Furcsán néznek ránk, hülye szülők. Meg persze csodálattal, erre csak az igazán elszánt szülők lehetnek képesek (dehogyis, mindenki ezt tenné, csak senki ne kerüljön ilyen helyzetbe). Oda be?  A gyerek NYITOTT mellkassal altatva, becsövezve fekszik. A főorvosnő Dr. S. nagyon szigorú, de azért megengedi nekünk. Teljesen be kell mosakodni, mint egy műtétre, már rosszul vagyok ettől a sok steril szagtól, ruhától. És a hangok borzalmasak: nem simán pittyeg egy gép, hanem groteszk, mélyülő majd emelkedő hangon vonyít ritmusosan. Soha ilyen félelmetest nem hallottam, már a folyosón is féltem tőle, meg a fotocellás ajtók nyílása és záródása, az is szörnyű. Mintha egy pszichotriller szereplői lennénk, csak ez a valóság. Elsőre nem bírtunk bemenni, csak az üvegajtóig… Így látni a saját gyermekünket, még csak messziről is rettenet. Egy kiságyszerűségen fekszik, alszik, mögötte óriási gépek, monitorok, grafikonok, fényjelek, mellkasa valahogy lefedve, mindenütt csövek, amiből jön ki a vér egy nagy gépbe bele, ami csinál valamit, aztán vissza a kis testébe. Intubálva és ödémás, rá sem lehet ismerni. Hol van már az a tegnap reggeli édes gyönyörű kisbaba?  Pár óra múlva visszajövünk, addig erőt gyűjtünk.

Ábel anyuéknál, hol oda, hol haza megyünk, ilyen érzés egy rémálomban élni, rettegünk, fejem a tejet, reménykedünk, imádkozunk. Közben mindenki velünk van. Rengeteg ember áll mögöttünk szeretetükkel, hitükkel, imáikkal, megbecsülésükkel és együttérzésükkel. Csodálatos családunk és barátaink vannak.


8. Egy másik steril világ
Délután aztán bementünk a steril szobába. Ezt a gépet, amelyik életben tartja Leventét a nap 24 órájában valaki figyeli, ott ül mellette és írogat, jegyzetel és közben szomorú, könnyes részvéttel néz ránk, ahogyan ott szerencsétlenkedünk tetőtől talpig steril zöld ruhában csak a szemünk látszik ki, gumikesztyűs kézzel simogatjuk Levente pici kezét. M. énekel neki a maszkon át: „jön a tavasz megy a tél”, beszélünk hozzá, bíztatjuk, imádkozunk, várjuk haza, csak szedje össze magát.

Iszonyat, hangok, szagok és látvány. Mindenre penge élesen emlékszem, kitörölhetetlen meg nem gyógyuló seb. Valószínűleg a ki nem pihent szülés és a 10 napja tartó rettegés és fizikai igénybevétel, ami mellett éjjel nappal három óránkét fejek, hogy legyen tej, szóval ezek miatt, de teljesen kész vagyok. Nem merek egyedül kimenni a konyhába sem, teljesen kezdek szétesni. M. viszont az igazi férfi és apa, mindent intéz, telefonál, vezet, visz engem, imádkozik értünk. Amikor csak mondom, megyünk be Leventéhez egy nap kb. négyszer vagy ötször, mert kb. csak 15-20 percet szabad bent lenni, többet nem is bírnánk. Finoman kitessékelnek minket. Nem anyukáknak és apukáknak való látványosság ez. Közben hol hazamegyünk, hol az Ábelhez, hol csak vergődünk a városban és fejek az autóban, nehogy elapadjon a tejem. A legrosszabb az esti, a legutolsó látogatás. A lepukkant felnőtt kórházi részről lehet ilyenkor csak átmenni, keresztül a rozsdás, selejtes ágyakkal és szakadt szivacsokkal teli folyosón. Ha egy sarokból kidőlne egy roncsolt hulla már meg sem lepődnék, átlépnénk és mennénk tovább, ilyen létállapotban vagyunk. De mennünk kell, nem hagyhatjuk magára, altatva van, de biztos érzi, hogy mennyire szeretjük és mennyire várjuk haza. Tétlenül otthon ülve sem bírnánk.  

De Levente nem javul, egyre kritikusabb az állapota, az ödéma fokozódik, a látvány egyre rosszabb, katasztófális.  Amit átélünk, hogy így kell őt látnunk leírhatatlan, bár állítólag ez a legkevesebb. Az ödéma elmúlik, nem ezen kell aggódni, a szíve nem bírja… Szeretgetjük, bíztatjuk, de én már érzem ez így nem megy…

Ez csak egy vegyi labor, ha ezt adunk az lesz, ha az lesz, akkor az nő, az jó, de az meg akkor csökken, mert ez mellékhatás és akkor, ha arra adnak valamit, az első értéknek nem jó és az gond. Így kísérletezgetünk napok óta, ez már nem az élet, hanem valami más, valami művi steril világ. Az osztályon azonban minden orvos megfeszített erővel, lelkiismeretesen dolgozott. Mindig mindent elmagyaráztak, éjszakába nyúlóan beszélgettek velünk és tényleg annyit mehettünk be amennyit ép ésszel lehetett, de ez akkor és ott nem menthette meg Leventét. 

9. Utolsó reménysugár
Egyik nap reggel viszont kicsit jobban lett, mindenki elkezdett hinni, az éppen ügyeletes orvos örömmel mondta a folyosón, hogy már biztatóbb az állapota.

Aztán rohamos léptekben kezdett romlani. Akkor már tudtam, hogy nem tud velünk hazajönni, nem tud életben maradni, már csak 1 nap a gép kapacitása, amin ilyen hosszú ideig, 7 napig senki nem volt még. Levente mindent beleadott. Aztán az esti látogatásnál – a mese után, amit mindig Ábelnek meséltem és Levente is hallgatta a hasamban – megmondtuk neki, hogy elengedjük, nyugodtan menjen, nem tartjuk itt erőszakkal, ha ez itt most nem jó. Örökre velünk lesz úgy is, de ez már csak egy kínszenvedés, holnap pedig úgy is le kell venni a gépről. Elbúcsúztunk.

A főorvosnő másnap délelőtt vár minket H. professzor úrral, még egyszer megnézhetjük Leventét, aztán leveszik a gépről. Amin nem lehetünk, ott, mert még nekik is szörnyen nehéz, mi majd kint várunk.

Május 1. munkaszüneti nap, mégis teljes létszám az intenzíven. Echo-val felszerelt kardiológus doktornő, Dr. H. szívsebész professzor, Dr. S. aneszteziológus osztályvezető főorvos asszony, ügyeletes intenzíves orvos, állandó gépet figyelő nővér. Utolsó ima kisfiúnk ágyánál, majd ki a fotocellás ajtón át az intenzív osztályon és az orvosi öltözőben utoljára letépjük magunkról a vegyszeres, büdös, zöld maszkokat.


Szürreális kép: kihalt kórházi folyosó az intenzív osztályon, koszos ablak a folyosó végén, disszonáns, gépi hangokat hallani a kórteremből. Odakint száz ágra süt a nap. Állunk teljesen kikészülve és romokban a párkánynak dőlve, kintről valami idióta majális koncertjéről hallatszódik be a vidám zene. Mi pedig tudjuk, most hal meg a gyerekünk…..

10. Vége
A kis fülledt váróban ülünk.  A kedves H. professzor úr bejön, csillog a könnybe lábadt szeme, igazán együtt érez és nagyon sajnálja, de mint várható volt Levente meghalt.  A zárójelentésért be se jöjjünk ide, majd kipostázzák és higgyük el, mi mindent megtettünk, semmiről sem tehetünk és ezután csak egészséges szívű gyerekeink lesznek, magzati szívultrahangra akár az ő kardiológus feleségéhez is jöhetünk majd ide. Utoljára megyünk át a rideg folyosón a lifthez, pont most jön ki a gépet oly sokszor felügyelő nővérke: könnyes szemmel részvétet kíván…

14 nappal a boldog első sms-ek után újra írunk mindenkinek. Mindenki kiborul…

Ilyen nincs, ezt nem is nagyon lehet felfogni! Itt állunk két héttel a szülés után, hormonok, gátseb, anyatej a köbön, a lakás átrendezve: kiságy, babaruhák, babakocsi, hordozó, vadi új mérleg és légzésfigyelő  … kisbaba meg sehol…
Hazamegyünk és azzal a lendülettel elpakolok mindent. Üresség…

Mihez kezdek most???? Dr. B-t még muszáj felhívnom, nem érdekel semmi, adjon valami brutál hormont, amitől elapad a tejem, mert én ezt így napról napra hetekig elapasztgatni nem tudom, már nem bírom. Dr. B.-t hívom: együtt érez, nagyon, szomorú, de nagyon is megnyugtató a hangja. Vár a hat hetes kontrollra, és akkor beszélünk. Nem ad brutális hormont, nem kell az most nekem, van neki egy tündér homeopata orvos felesége, ad inkább homeopátiás szert. Hatott, nagyon is, két nap és a múlté a napi 700ml anyatej, jaj….

11. Hogyan lehet ezek után élni
Drága Ábel olyan jó, hogy van, így legalább volt miért élni, felkelni, főzni, játszótérre menni és nem csupán lefeküdni és mély depresszióba zuhanni. Ábel amúgy teljesen természetesen viselte ezt az egészet. Elmondtuk neki, hogy Levente szíve beteg volt, a doktor bácsik nem tudták meggyógyítani, ezért sajnos meghalt. Bár nagyon féltünk, hogy mit fog szólni, de ő a három évesek lazaságával kezelte a dolgot, csak legyen neki egy másik testvére, akit majd hazahozhatunk. Hát persze, a cél továbbra is ez, Levente a második kisfiúnk, aki megajándékozott minket egy szép terhességgel egy csodálatos születéssel és a tudattal, hogy lett még egy gyerekünk. Iszonyat fájdalom az elvesztése, de nagyon jó dolog, hogy ő volt, egy ajándék nekünk. Csak azt nem bírom felfogni, hogy miért született ő ilyen fejlődési rendellenességgel, MIÉRT?

Anyák napja: csak sírok….
Megjelent a májusi száma a kismamás újságnak, benne az egész oldalas fényképünk, 8 hónapos terhesen egy tál eperrel a kezemben, mint illusztrációja az egészséges és boldog várandóságnak…. együnk terhesen sok gyümölcsöt, mert az milyen fontos - erről szól mellette a cikk; bevágom a fiókba…, keserű düh és tehetetlenség.

10 oldalas horrorisztikus zárójelentés érkezik postán, boncolás, boncolási jegyzőkönyv, hamvasztás, halotti ügyintézés, hagyatéki eljárás a közjegyzőnél, nyilatkozzunk 8 napon belül az önkormányzatnál, ha a halottnak volt 300 ezer Ft-ot meghaladó vagyona……, GYED lemondás, halotti anyakönyv bemutatása úton útfélen, vaskos hamvasztási költségek, lesz mire költeni az egyszeri anyasági segélyt.

Milyen lesz a temetés? Legyen ilyen meg olyan! Itt meg ott! Hogyan is illik megszervezni egy temetést! Nem kért, de zúdított javaslatok, mi több elvárások…. a rémségeknek nincs ám vége.

Gy. atya segítő közbenjárásának köszönhetően Levente a zugligeti templom urnatemetőjében nyugszik. Csak M. és én temettük el Gy. atyával szépen, csendben, hárman, nyugalomban. Így volt a legjobb nekünk.

De bírjuk, nem törtünk meg. Azon gondolkodom, hogy hova szállt a Leventéért szóló sok ima, az a sok szeretet és aggódás, amivel gondoltak azokban a hetekben ránk a család, a barátok és az ismerősök. Sőt, azóta is kifogyhatatlanul. Talán az lett a mi erőnk, amivel újra talpra álltunk és élünk és küzdünk tovább.

12. A sikertelen hónapok és új élethelyzet
A naiv lány azt hiszi, hogy ezek után ennél már nem jöhet rosszabb és most már csakis egy tökéletes terhesség és egészséges kisbaba vár rá. Micsoda óriási tévedés!

Ábel 3 éves és elkezdi az ovit, de én vajon mihez kezdek? Az előző munkahelyem – hírszerkesztő a média világában - nem egy ovis kisgyerek anyukájának való. Elhelyezkedni sem egyszerű így főleg, hogy amint lehet, terhes szeretnék lenni. Dr. B-vel - aki teljes együttérzéssel és emberséggel áll mellettünk - ugyanis azt beszéltük meg a 6 hetes kontrollon, hogy 3 hónap és lehet újra próbálkozni. Így, amíg tart az Ábel után járó GYES, addig az, ha az lejár, akkor a minket ért tragédia alapján táppénz, azután gyorsan terhes leszek és mint veszélyeztett terhes leszek táppénzre jogosult.

A ciklusom végül kis homeopátiás segítséggel szeptemberre visszaállt és rendben is vagyok, újra jól érzem magam, fitten a fogamzásra, de most valahogy nem jön össze. Igaz, gyötrődöm mindenen, egyik hónapban beteg vagyok, a másikban M. volt röntgenen vakbélgyanúval és én már zsigerből kész vagyok mindenfajta sugárzástól: vízér, röntgen, mikró, mobil, tv, hogy a kozmikusról ne is beszéljünk. A harmadikban meg azért parázom, mert ha most nem jön össze, akkor mindennek vége ugyanis tovább nem „dőzsölhetek” itthon táppénzen. Ha pedig nincs semmi jövedelmem, akkor a jó kis lakáshitel mellett éhen is halunk. Persze megint nem sikerült…Teljes kilátástalanság és megalázottság. Egyáltalán nem dolgozni akarok, hanem gyereket szülni, testvért Ábelnek, erre nézhetem az állásokat. 

De a gondviselés megsegített. A teljes elkeseredettség kapujában lesz egy normális családbarát, kiszámítható állásom. Emberséges, nagyszerű főnöknővel, értékes, aranyos, kollégákkal. Itt szépen eldolgozom, amíg nem szülök újra. Addig sem otthon tengődöm és őrlődöm. Lesz fizetésem, ami alapja lesz majd a GYED-emnek, bérletem, étkezési utalványom, üdülési csekkem. Bár könnyes szemmel, mert a szívem mélyén nem ezt akarom, de decemberben munkába állok. Nagyon jól érzem magam, hasznos vagyok, másoddiplomás oktatást szervezek egy egyetemen, új emberekkel találkozom, helyt állok, szeretnek, megbecsülnek. Vehetek pár új ruhát, kell is, mert abba talán mégsem járhatok dolgozni, amin a játszón nyomultunk.

Reggel 5.50-kor kelek, fél órát tornázom, csak ilyenkor van rá időm, gyors készülődés, fél nyolcra már bent vagyok, hiszen fél négykor le kell lépnem, húzok az oviba, hogy negyed öt körül szinte az utolsók között elhozzam Ábelt.  Mikor reggel elmegyek, a fiúk még alszanak. Előző este még kikészítem, mit vegyen fel és vigyen Ábel. Délután otthon rendrakás, mert reggel ők is sietnek, szeretgetem és foglalkozom Ábellel, adok neki valami normális vacsorát. Az én három évig egészséges, házi- és bioételeken nevelkedett kicsikém, ki tudja mit eszik egész nap, vagy inkább jobb nem is tudni. Mosok, vasalok, takarítok, rövid estéinken. Heti kétszer úszunk Ábellel. Havi két életmód cikket írok még egy internetes portálnak is. Szóval nagy a pörgés, ilyen egy 8 órában dolgozó anya élete.

Karácsony: Ábelnek varázslat, nekünk üresség és szomorúság. Hiányzik Levente, nagyon, és újabb hónap, amikor nem sikerült. Mikor lesz majd boldog Karácsonyunk? Mikor lehet majd Ábelnek testvére?

Februárban síelés a barátainkkal, és évről évre egyre több tündéri kisgyerekkel és az egyke kis Ábellel, és persze megint nem sikerült. Farsang, buli, látszólag szép élet, de bennem iszonyat űr, hiányérzet és csalódás. 

13. Második Vetélés
Igaz, februárban megjött, de nem az igazi, kevesebb is, de a teszt negatív. Márciusban viszont késik és pozitív a teszt. Irány Dr. B. Az előzőleg levett hormonlabor rendben. És tapintásra 8 hetes terhesség. Ez szuper, akkor februárban ezek szerint már terhes voltam, csak valami elcsúszott ezért volt még negatív teszt. Ez valami szuper és rosszul sem vagyok. Pár nap múlva uh a klinikán. És jó nagy arcra esés, hogy szépen fogalmazzak.

Üres petezsák… a lúdtojásnyi méhben. Nem jó felállás, nagyon nem. Persze ez a rosszullét és fáradtság hiánya is eléggé intő jel kéne hogy legyen annak aki, félhalott az első trimeszterben. Nem lesz ez így jó. Dr. B. várna még egy hetet, de én két nap múlva szépen klasszikusan elvetélek, még azt is érzem, hogy nyílik a méhszáj. Bemegyünk a klinikára Dr. B-hez, megvizsgál, kísér, támogat, intézkedik és ambulánsan elvégzi a műszeres befejezést. Újra romokban a nőgyógyászati osztályon.  Lassan 2 éve volt az első vetélésem, és egy éve született Levente, 4 terhesség, 2 szülés, abból 1 élő gyerek. Jön a május: boldog anyák napját! Megint nem sikerült.
14. Kiközösítve a játszótéren
Ábel lassan kijárta a kiscsoportot. Dolgozó nőként az ovi után irány a játszó, hiszen itt van végre a jó idő. Megvető és lesújtó pillantások a magas sarkú cipőre és a kosztümnadrágra a többgyerekes, otthoni anyukáktól. Micsoda nő, egy, azaz egy darab gyerek és húzott vissza dolgozni, csak, hogy legyen karrierje, szép ruhája és csini cipője, amiből hehe, most szórhatja ki a homokot. Arra már nincs időm, hogy hazamenjek és átöltözzek, dolgozni meg mégsem mehetek sportcipőben és farmerban. Hallom, ahogy kibeszélnek, nem szólnak hozzánk, szúrós szemmel nézik, ahogy Ábel kölcsönveszi a gyerekeik homokozós játékait, azt sem tudok sajnos magammal vinni a metrón a Szentkirályi utcába. Udvariasan kölcsönkérjük. Azért odaadják, megvetéssel, micsoda anya!, és azért sem kezdenek velem beszélgetésbe, hiába is próbálkozom. Innentől ki vagyok közösítve. 
Éljen a kertváros, a boldog, kisgyerekes, testvérekkel rendelkező családok Kánaánja. Nem akarnak barátkozni velem, az utolsó pillanatban a gyerekéért az óvodába beeső és homokozókészlet nélkül a játszóra érkező egygyerekes, karrierista (…pont én…) anyukával.
Pedig mit nem adnék, ha újra edzőcipőben és farmerban tolhatnám a homokozó készlettel és labdával megrakott babakocsit. Kiabálhatnék a nagyobbik gyerek után, hintáztathatnám a kicsit, pucolhatnám az almát, csomagolhatnám a kölesgolyót és nem telne új cipőre a GYED-ből, mert kéne a pénz a pelusra. Boldogabb lennék mindenkinél a játszótéren, így viszont én vagyok a legnyomorultabb, csak ezt ők nem tudják.

15. Harmadik vetélés. és hab. ab.
Szóval van ilyen, hogy üres petezsák, három hónap pihenés aztán hajrá. Megint újult erővel vágok neki. Torna, aerobic, tavaszi megújulás, méregtelenítés. A jó kis üdülési csekkből, amiért jól megdolgoztam, wellness hétvége kettesben M-mel: majd most jól kipihenjük magunkat, meg feltöltődünk, szaunázunk, úszunk, jókat eszünk, borozunk.

Megismerem személyesen is Dr. B. feleségét: E.-t a homeopata, fül-orr gégész doktornőt. Mosolyog, bíztat, segít és alkati szert talál nekem, foglalkozik a lelkemmel.  

Jön a szuper nyár, nyaralás barátokkal, keresztgyerekekkel, de nekem sikertelen 2 hónap. Szeptemberben újra munka és újra egy pozitív teszt. 6. hét uh: szabályos petezsák és szikhólyag, 1 hét múlva embrióárnyék 3mm, szívhang még nincs. Nem túl jó és megint nem vagyok rosszul, pedig ilyenkor már elkezdődik az émelygés és fáradtság. Újabb kontroll 5mm-es embrió, szívhang nincs, bár ezek csak emberi számítások – reménykedik Dr. B. Hétfőn végső kontroll, ha semmi, akkor műtét, már 9 hét telt el. 

És hétfőn már csak 2 mm-es az embrióárnyék. Könnyek, üresség, újabb altatásban végzett műszeres befejezés, nőgyógyászat, földszintről felhallatszódó újszülöttek sírása. Ez volt az ötödik terhességem. Szomorú ősz kezdődik. És egy sor kivizsgálás ez ugyanis nem normális, ez már ismétlődő vetélés: habituális abortus (hab. ab.) Dr. B. továbbküld egy neves szakemberhez Dr. F. V-hoz, ő Magyarországon a vetélések szakértője, senkit nem kímél, tetőtől talpig mindenkit kivizsgál és mindent megold gyógyszerekkel. Nincs mese, nekivágunk. 

16. Út az FCR-blokkolóig
Iszonyat energiával nyomozok a témáról a neten, újabb szakszavakat tanulok: HSG, folliculometria, citogenetika, inzulin rezisztencia, MTHFR heterozigóta mutáció, immunszerológia, alloimmun panel, FCR blokkoló, trombocita kezelés, immunglobulin, ivig és persze a mindenható OGYI és OEP ahonnan majd szükség esetén engedélyt kell kérni.

Eső körben Dr. N. főorvos, egy elbeszélgetésből, 13 kémcsőnyi vérből tőlem és 3 kémcsőnyiből M.-től megállapítja, hogy familiáris trombophilia, antiphospholipid syndroma, systemas autoimmun folyamat, vvs szerológiai inkompatibilitás fennállása nem volt igazolható. További rutin és immunlaboratóriumi leleteiben említendő eltérés nem volt.

Dr. F. V.-nak azonban ez közelről sem elég ebből a szegmensből. Egyáltalán az első találkozás sem sikeredett vele túl szépen. Meg kell szokni a stílusát és a hozzáállását. Maximalista és sikerorientált, rengeteget tud. Mi csak ülünk és megszeppenve hallgatjuk az eszméletlen mennyiségű vizsgálatot, amin részt kell majd vennünk és amelyek 80 %-ról elképzelésünk sem volt, hogy micsoda. S a vizsgálatok jó nagy részét csak kalandos utakon, segítőkész orvosok és vaskos pénzeket elkérő magánlaborokban tudjuk majd megcsináltatni. Ja, és hozzá ide az állami rendelése többet ne jöjjünk, csak a magánba. Itt a szám, amin időpontot lehet kérni, ő itt a mi bajunkkal nem ér rá bíbelődni. 

Az első találkozás után fél órát sírok, de aztán úgy összeszedem magam, hogy az átlagosan egy évig is elhúzódó vizsgálatdömpinget én 4 hónap alatt leszervezem úgy, hogy a 2 havi ciklusvizsgálatot Dr. F. V. megismételteti velem, mondván, hogy nem elég egy uh, hanem két naponta kell a peteérés időszakában kb. négyszer-ötször, és a tuti pontos peteéréshez viszonyítva kell vérvételre mennem. Dr. B.-vel mindent egyeztetek és a lehető legjobb orvosokat ajánlja nekem.

Dr. F. ultrahangoz 4 hónapon át, a peteérés időszakában reggel 7-kor még mielőtt dolgozni mennék. Teljesen normális és jó peteéréseim vannak, a méhem rendben. Nagyon megértő és kedves orvos, ismertem már régről Dr. B-t helyettesítette azon a nyáron, amikor Ábelt vártuk. Megfogadom, hogy innentől csakis hozzá járok majd ultrahangra.

Dr. G. elvégzi az összes endokrinológiai vizsgálatot. Első találkozásunkkor minden klinikás leletemet kinyomtatva vár, meghallgatja a történetünket és minden létező paraméterre vérvételt kér. Az eredmény tökéletes.

Dr. G. T. egy másik intézményből elvégzi a HSG vizsgálatot. Ez az a bizonyos petevetető átjárhatósági és méh vizsgálat. Még az első telefonhívásom napján fogad és két napra rá elvégzi ezt az egyáltalán nem kellemes vizsgálatot. Úgy tűnik nekem, azért is volt vajúdási fájdalommal felérő, mert a jobb petevezetőm el van záródva. Na, ezen aztán teljesen kiborulok, hogy ilyenkor mi van. Szerencsére Dr. G., aki hihetetlen kedves, emberséges és jó fej volt megnyugtatott, hogy ott a bal, ami majd mindent megold és lehet, hogy nekem mindig is ilyen volt és mégis mindig milyen szépen sikerült teherbe esnem. Azért azóta is izgulok, hogy a bal működjön rendesen és szuggerálom a jobb oldalit, hátha újra átjárhatóvá válik. Ezzel kapcsolatban Dr. B. is mindig megnyugtat.

Citogenetika rendben. A lényeg, hogy mint kiderült, én egy nő vagyok 46 kromoszómával, M. pedig 46 kromoszómával egy férfi. Megjegyzem ezt a vizsgálatot amúgy TB alapon elintézni lehetetlen, minden elképzelhető utat megpróbáltam, de egy szintet már nem akartunk túllépni, így irány a magán szektor. A híres budai intézményben azonban jó pénzért egész hamar megvolt. Csakúgy mint a genotípus meghatározás Faktor V, Faktor II, MTHFR. Ehhez ragaszkodott még Dr. F. V. és mint ki is derült minden rendben, azt leszámítva, hogy MTHFR heterozigóta vagyok. Megijedni nem kell, ez nem nagy szám, elég sokan éldegélnek így az országban. Csak annyi, hogy bár a trombózis kialakulásának genetikai kockázata az átlagosnál nem nagyobb, terhesen aspirin protectet kell majd naponta szednem, nehogy egy kis vérrög vetélést okozzon. És speciális folsavba is fektethetjük be a pénzünket.

A háziorvosnak is el kellett végeznie egy csomó vizsgálatot. Az általános laborvizsgálatokon kívül egy csomó vad kórságot is vizsgáltak se vérbajom, se herpeszem, se hepatitisem, se chlamidiám, hisz ez remek! Rubeola és a cytomegalo virusok ellen már van védettségem, toxoplazmás viszont, nem voltam még nem is szeretnék. Figyelek is erre a jövőben nagyon és minden macskát messziről elkerülök. A helyi gasztroenterológus főorvost is megismerhetem, de szerencsére helikobaktérium sem található bennem.

A László kórházban Dr. R. hematológus doktornő is vesz pár kémcsőnyi vért, mely alapján kiderül, hogy a korábbi terhességek alatt kimutatott ellenanyagok vetélést nem okoznak, ugyanakkor ezek miatt trombocita kezelést nem kaphatok majd csak ivig-et, ha rossz lesz az alloimmun leletem .

Azért persze azt is megkapom, hogy ezek után minek akarok még gyereket, örüljek, hogy már van egy otthon. Még szerencse, hogy nem sokszor találkozom ezzel a mentalitással, pedig a történetnek közel sincs vége és én továbbra is ragaszkodom az álmaimhoz és megteszek minden tőlem telhetőt.

Közben újabb Karácsony, hiány, fájdalom, és az új évbe vetett remény. 30 éves lettem, ajándékként kettesben elmegyünk síelni M-mel. Ez szép és jó, de már elegem van. Én már kipihentem, kiwellnesseztem, kisíeltem, kisportoltam, kiszaunáztam, kiéltem, kiugráltam, kibuliztam magam, leterhelt szoptatós anyuka szeretnék lenni, kimerülten az éjszakai felkelésektől. Meddig kell még várnom?

4 hónap, 46 kémcsőnyi vérminta, 10 ultrahangvizsgálat, egy röntgen és egy kilélegzéses izotopvizsgálat, valamint 9 szakorvos véleménye alapján és nem kevés pénz elköltése után megvan az egyes számú adatlapom, amely szerint minden rendben. Így mehetek a végső nagy kivizsgálásra a bizonyos alloimmun panelre.

P. professzor egy végtelenül kedves idős immunológus. Szerinte elég kicsi a valószínűsége, hogy immunológiai okból voltak a vetélések, hiszen két gyereket, már sikerült kihordanom, de azért mindenképp legyen egy újabb vérvétel. 1 hét múlva eredmény.

2010. március vége: a ciklusom 28. napja, pont ma kell telefonálni az alloimmun vizsgálat eredményéért. Szabadságon vagyok itthon. Idegesen hívom az asszisztensnőt. Hívjam később, addig kiporszívózom. Lehet, hogy terhes vagyok, ma kéne megjönnie, mi lesz, ha rossz lesz az eredmény, nagyon félek, nem akarok ivig-et, nem akarom ezt a macerát az infúzióval, olyan természetellenes, miért nem megy nekem csak úgy, mint mindenki másnak? Legyen jó az eredmény, biztos jó lesz hiszen már kétszer sikerült, és most megint sikerülni fog.

Na persze. Telefonáltam: FCR blokkoló 14%. Kb. 54%-nak kell lennie, lehet, hogy a vetéléseknél ez volt a gond. Csinálok egy tesztet: POZITÍV, a szülés várható időpontja december 11. Csak el ne vetéljek. Hívom Dr. B-t, elkezdi a terhesgondozást és mindenben egyeztetek vele. M. hívja DR. F. V.-t szervezik nekem az ivig-et azt az infúziót, ami megvédi a magzatot az immunológiai vetéléstől. Félek és izgulok, hogy mi lesz.

17. Küzdelmek, remények és boldogság
Azonnal táppénzre kerülök, egész nap fekszem, kapok egy csomó hormont, vitamint, aspirint. 6. hét: kezdek rosszul lenni, ez nagyon jó jel. Dr. B. nagyon örül, menjek uh-ra és akkor kapjam az ivig-et. 0. uh. a kedves Dr.F-nél, hiszen megbeszéltem vele, hogy ha úgy alakul hozzá jövök majd. Nagyon, nagyon izgulunk, M. elkísér. Egy ÉLŐ 3mm-es embrió. Boldogság, remény. 

A héten megkapom az ÁEK szülészetén az első ivig-et. Nagyon rosszul vagyok, iszonyat fáradt és gyenge. Minden koraterhességi tünetem nagyon erősen megvan. Egész nap fekszem, meg sem merek mozdulni, mégis mintha lenne valami minimális vérzésem, nagyon félek, hogy elvetélek. Dr. B-hez megyünk a klinikára. Dr. F.-vel találkozunk közben a folyosón, megígéri, hogy mindjárt ellenőriz ultrahanggal. Elegem van, mindent feladok, ha most nem sikerül, nagyon ideges vagyok és félek.

Uh: KETTEN VANNAK ÉS ÉLNEK: közös petezsákban két élő embrió közöttük vékony elválasztó burok. El sem hiszem, amit Dr. F. mond, patakokban folyik a könnyem olyan boldog vagyok, nincs is ennél csodálatosabb.  Az örömtől és a megkönnyebbüléstől persze sírva jövök ki. M. majdnem szívinfarktust kap, azt hiszi, megint valami óriási baj van. Dehogy is: IKREK. Hihetetlenül boldog ő is. Egy percig sem ijedünk meg, mi ezt most igazán megérdemeljük és nekünk lesz a világon a legszuperebb, két pici babánk lesz egyszerre otthon, Ábelnek két kistestvére is lesz, ennyi tragédia és ennyi év várakozás után. Dr. B. is örül, bár óvatos mivel egypetéjű monochoriális terhességről van szó, ez nem egy túl jó felállás. Még nem tudni, hány lepény van és mi lesz belőle, sűrűn fognak vizsgálgatni. De hát miért ne lenne most végre minden rendben. Olyan boldogok vagyunk és úgy örülünk, egy gyerekkel már be sem érnénk. Végül csak elnyerjük a jutalmunkat – gondoljuk már megint naivan.

9. hét: a második ivig napja. Reggel 6 óta várunk az ÁEK szülészetén, 9 körül azonban elég erős vérzés jelentkezik. Kis híján elájulok a wc-ről kijövet. Akkor talán adnak egy ágyat itt a szülőszobán, hátha még van remény. Elvisznek uh-ra. Nagyon izgulunk. Szerencsére mindkét baba jól van, a petezsák mellett viszont van egy hematoma. Elég gyakori jelenség ez, meg kell várni míg kiürül vagy szervül. Megkapom az ivig-et, de Dr. F. V. nem enged haza, befektet a terhespatológiára, 10 tünetmentes nap után hagyhatom csak el a kórházat. 5 hétig fekszem itt. Nem túl szép és nem túl jó körülmények között és akkor még finoman fogalmaztam, de valamit valamiért. 

Egész nap fekszem, csak enni és wc-re járok ki és rengeteget olvasok. Az egész család ismét bevetésen. Ábelt minden nap más hozza el az oviból. M. reggelente meglátogat és túlélő felszereléseket és ennivalót hoz. Hétvégenként Ábel is be tud jönni meglátogatni. Mindenki nekünk drukkol, értünk imádkozik. Barátnőim hívnak, meglátogatnak, bíztatnak. Dr. B.-t telefonon értesítem a fejleményekről és már alig várom, hogy megint az ő felügyelete alatt legyek és szépen megköszönve az ivig-et, de itt hagyhassam ezt az intézményt.  A 12 hetes uh-t az egyik legjobb genetikus doktornő végzi el, és bár egy lepény van, de minden rendben. A kombinált tesztet is megcsinálták, ikrekre nézve tökéletes. 14 hetesen végre szabadulok.

Falfehéren és teljesen legyengülve kerülök ki a kórházból. Még jó hogy itt a nyár majd végre lesz egy kis színem és felerősödöm. A hasam már elég jól látszódik és elkezdett keményedgetni. Végre mehetek Dr. B.-hez terhes-gondozásra. Sokat pihenek és E. homeopátiás szerei megteszik hatásukat, teljesen jól érzem magam, minden rossz közérzet, fejfájás, haskeményedés a múlté. Élvezzük a nyarat. Ábel nagyon boldog, hogy anya újra itthon van, és hogy egyszerre két tesója is lesz. Reméli, hogy fiúk vagy legalább is „harcos lányok”. Az AFP ikrekhez mérten megfelelő. Dr. B. 18 hetesen vizsgál minden rendben. Genetikai ultrahang Dr. F-nél: M. is bejöhet és együtt csodáljuk a két teljesen egyforma tökéletes kisbabát. 

Már csak a 20 hetes szívultrahangon legyünk túl, aztán kitartóan pihenek, nehogy idő előtt érkezzenek. A szívultrahang is tökéletes, igaz az egyik babánál sok a másiknál kevés a magzatvíz, de 21 hetesen újabb uh kontroll, majd meglátjuk hogy alakul. Közben lemegyünk pár napra a Balatonra a barátainkkal. Viszont nekem nagy a hasam és feszít, bedagadt a bokám, holott ez még soha nem fordult velem elő, de hát ikrekkel sem voltam még terhes, pihenek, felpolcolom a lábam, meleg is van.

Egyedül megyek korán reggel uh-ra, M. Ábelre vigyáz, kíváncsi vagyok mennyit nőttek a babáim és, hogy rendeződött-e a magzatvízelosztás. Dr. F. vizsgál és nagy baj van……

18. Harc a „B” babáért
Az „A” baba nagyon beteg, életképtelen lesz, mivel valószínűleg egy kamrai keringészavar során a vízzel telt agykamrái elnyomták az agykérgét. Rengeteg a magzatvíz: polihidramnion. A „B” baba viszont jól van. Újra megfordul velem a világ. Most mi lesz, és mitől és miért pont velünk? És egyre rosszabbul vagyok nagy és feszít a hasam. Dr. B. bíztat, harcolunk a „B” babáért, hogy minél tovább bent lehessen.

Vérvételek: fertőzések kizárva, genetikai tanácsadás: semmi lényegeset nem tudnak mondani. Így jár, akinek egypetéjű egylepényes babái vannak, nem túl jó felállás. A lepényi keringés nem ideális, felmerül az iker-iker transzfúzió rémképe is. Jaj, csak legalább egy babát tudjunk hazavinni. Sírok, sírok, sírok, félek és aggódom, és teljesen elegem van abból, hogy ilyen szerencsétlen vagyok, már úgy érzem, mindenki csak lesajnál és félek, hogy elege lesz mindenkinek belőlem, annyi baj van velem…

Dr. B. viszont nem hagy csüggedni minket. A 24. héttől irány a klinika, ott az ő osztályán biztos kezekben és extra felügyelet alatt leszek, húzzuk, amíg lehet. E. is gyógyít minket: legyen mindhármunknak a legjobb.

Lelkileg felvértezve, legalább 10 heti benntartózkodásra felkészülve, teafőzővel, laptoppal, könyvekkel, ruhákkal, párnával, takarókkal, megrakva bevonulok a klinikára. Rajtam aztán nem fog múlni. A szobában remek kis csapat gyűlt össze, bíztatjuk egymást és rengeteget beszélgetünk. Azóta is tartom a lányokkal a kapcsolatot, a tragédiák kevés kismamát kíméltek csak... Ez itt a normális szekció. A folyosó másik felén vannak az óránként cigizők és van még a heroinos kismama is. Az egyik láncdohányos egészséges spontán hármas ikreket!!!!!!, a másik iszonyat pici hassal egészséges harmadik, egyáltalán nem várt gyereket szült. A heroinistának, aki néha órákra eltűnt az osztályról, a 40. hétre született függő, de egészséges babája, akit persze meg sem látogatott az intenzíven.  Az egyik ikreket váró pedig itthagyni készül a babákat, mondván neki már van otthon négy. Mi meg csak őrlődünk, nincs igazság, nagyon nincs…..

Az osztályon dolgozó szülésznők és nővérek mind nagyon rendesek. Megkapom az első szteroidos tüdőérlelő injekciót is. Dr. B. minden nap jön és vizitel és biztatat és válaszol a kérdéseimre. Milyen jó is, hogy ő itt az osztályvezető, nagyon sokat számít, hogy rendszeresen találkozom vele. Én viszont egyre rettenetesebben vagyok. A hasam óriási, már nem férek bele a 9 hónapos terhesen hordott nadrágokba és pólókba a 26. héten. És nagyon feszít, szinte alig bírok enni. A „B” baba annyira felnyomódott az „A” sok vizétől, hogy feszíti szét a bordáimat, nehezen kapok levegőt, alig alszom és a hasizmom is mintha szakadna szét. Nem vagyok egy panaszkodós, önmagát elhagyó típus, de ez már nekem is sok fizikailag, alig bírom, de fekszem rendületlenül, messze még a tervbe vett 34. hét. A szoba levegője iszonyat száraz, napjában többször is vérzik az orrom, így el kell mennem pénteken egy fül-orr-gégész vizsgálatra.

Csütörtök este a szokásos esti ellenőrzésnél viszont a szülésznő nem találja a „B” baba szívhangját. Sehogy sem… Nagyon félek és nagyon rosszul érzem magam, tudom hogy nincs ez így jól, hogy a „B” ennyire rossz helyen van… se nekem se neki. Leküldenek uh-ra a szülőszobára.  Itt épp nem egy kedves társaság van. Úgymond eléggé semmibe vesznek. A lenti szülésznőnek nincs kedve az egészhez, CTG-t próbál rám tenni, miért ilyen bénák fent, hogy nem tudták megnézni, háborodik fel. Persze neki sem megy. Jön egy nagyon jókedvű, szülésznőkkel vicceskedő orvos. Csak úgy rám rakja az uh-ot, az „A” baba OK, a „B-t” sokáig keresi, de közben mindenfélét dumálgatnak én meg remegek, majd meghalok félelmemben és idegességemben. Próbálom elmondani a helyzetemet és kérdeznék, de nem nagyon érdekli őket, hát pont az én utolsó reményem kis szívét nem találják. De végre megvan, fél másodpercig rajta tartja: dobog a szíve „de rossz helyen van”, mást nem is mond, jobban meg sem nézi, már ki is tessékelnek, kérdezni sincs lehetőségem, pedig a nagy virgonckodásból úgy tűnt, ráérnek. Teljesen kész vagyok, hol a gyerek, ott jó még neki, tényleg jól van? Dr. F. mindig jó alaposan megnézi, és mindig megnyugtat. Ez az orvos itt nem, csak le akart tudni, ez eléggé szomorú és nagy csalódás. Pedig nem csipp-csupp kis üggyel jókedvemből küldtek le este 10-kor és nem is szórakozásból fekszem itt három hete és nem babamozira jöttem. Egy kétségbeesett kiszolgáltatott anya voltam, akit elég jól semmibe vettek. Egy laza orrvérzés után feszítő hassal, fájó bordákkal álomba sírtam magam.

Másnap apu értem jön és átvisz, a fül-orr-gégészeti klinikára. Nagyon rosszul érzem magam, ülni, várni alig tudok. Nagy nehezen végre megnéz valaki. Szerencsére semmi komoly, csak a szoba levegőjétől ki van száradva a nyálkahártya az orromban. Kapok rá valami olajos orrcseppet. Vissza a klinikára. Bemegyek Dr. B.-hez az orvosi szobába, mert a reggeli vizitről ugye lemaradtam. Elmesélem a tegnap estét és, hogy mennyire rosszul vagyok. Jól el is sírom magam, pedig Dr. B. előtt nem nagyon szoktam kiborulni, de most már tényleg a végét járom. Meghallgat és megígéri, hogy holnap Dr. F. ügyeletes és nyugalomban jól megnéz majd uh-n.

19. Császár a 27. héten
Szeptember 11. (….) szép őszi szombat reggel a klinikán. Dr. F. az ügyeletes. Már reggel feljön az osztályra. Én szólok is neki, hogy igaz nemrég nézett, de lenne egy kis extra uh igényem. Mosolyog, vizitel és utána vár lent a szokott vizsgálóban.

Utolsó uh: NAGY BAJ VAN! A „B” baba keringése centralizált lett, azonnal ki kell őket venni, ez a legeslegutolsó esély, különben pár nap és mindketten meghalnak. Hogy ráéreztem, hogy valami nem stimmel…..bárcsak felesleges rinya lett volna a részemről ez a kipukkadás és bordafájás és iszonyat izomfeszülés, de nem, éreztem, hogy a „B” baba nagyon rossz helyen van, jól beletrafáltam….

Hozzam a cuccom és irány a szülőszoba, hívják Dr. B.-t. Hívom a M-t, hogy azonnal jöjjön. Az egyik húgom vigyáz Ábelre. Fent a szobában csak néznek a lányok, drukkolnak. Felhívom pár barátnőmet, itt az idő, imádkozzanak értünk. Ezt nem hiszem el! 27 hetesen, olyan kicsik még ilyenkor, te jó ég, mi vár ránk. Szerencsére erről azonban elképzelésem sincs, különben le sem mennék a császárra…..

Kedves szülésznő fogad, még jó, hogy nem reggeliztem, előkészít beköt egy hányingercsillapító infúziót, ami nem lecsöpög, hanem lezubog. Rajtam az ikres ctg, nehezen érzékeli a babákat, sok a magzatvíz ők meg nagyon kicsik, csak a hasam lett óriási 71 cm-ről 106cm…. Megint, mintha valami kórházas filmdráma szereplője lennék, érik az Oszkár…. Készítik elő nekem a műtőt mondom a szülésznőnek, hogy itt a háromágyasban szültem a kisfiamat, régi szép emlékek, akkor nem volt ez az idegbajon már rég túlburjánzó őrület. Írogatja a papírom, most látja csak az én igazi kis történetem: vetélések sora és nagyér transzpozíciós elveszített kisfiú, ja, és ez a mostani horror, mert ez konkrétan az. Ezt már a szülésznő sem bírja és elsírja magát. Könnytörlés, gombóc a torokban. Mi legyen a babák neve? Rá kell írni a császáros papírra mondjak két fiú és két lánynevet. Benedek és Barnabás vagy Léna és Luca. Lányok lesznek, már tudjuk. Két kisfiunk után most két kislányunk születik, micsoda boldogság lehetne……..

M. is megérkezett, beöltözve mellettem ül, szüleim a folyosón emésztik magukat.
Jön az ügyeletvezető doktornő, végtelenül kedves és nagyon szomorú, sajnálja, de ezt a terhességet be kell fejezni. Itt a vég és úgy mindennek is. Féléves rémálom, amiből nem lesz vidám ébredés, nagyon nem…

Olyan sürgős ez a császár, hogy Dr. B-t megvárni nem lehet, mert órákba kerül, mire ideérne, mivel hétvége lévén a gyerekeivel kirándul.  Annyira sajnálom, olyan sokat jelent és számít, ha velem van és benne maximálisan minden körülmények között megbízom. 

De isteni gondviselésként itt van Dr. F., akit ismerek, végig ő ultrahangozott és Ábel születésénél is ő lett volna Dr. B helyettese. Legalább ismerős arc és tuti jó kezekben leszünk. Egy végtelenül szimpatikus műtősfiú segít nekünk becuccolni a műtőbe. Az aneszteziológus orvostól megkapom az érzéstelenítést, nem érzek semmit, zöld lepedők, M. a fejemnél ül és folyamatosan beszél hozzám és szeret. Bármennyire is akartam, hogy minél tovább bent legyenek, hogy a „B” babának jobbak legyenek az esélyei, ennek most vége. Dr. F. vág, iszonytató mennyiségű víz ömlik ki belőlem, hallgatni is rossz… Megérkezik a már eleve, méhen belül elveszített első kislányunk Léna. Éppen elviszik mellettem a zöld lepedőben még látom apró kis testét, sötét haját. Majd megszületik a kis reménysugár, akiért az utóbbi hét hetet végigküzdöttük: Luca. Őt teljesen eltakarja a zöld lepedő, semmit sem látok belőle. Gondolom ekkor kaptam valami nyugtatót, mert teljesen beszűkült minden, csak foszlányokra emlékszem. Dr. F. összevarrt, kaptam mindenféle infúziót, majd irány az intenzív osztály. Szerencsére a méhem megmaradt, mert erősen benne volt a pakliban, hogy annyira kitágult, hogy nem tud visszahúzódni és akkor végleg vége a dalnak. 

20. Intenzív kínok
Én a felnőtt intenzív osztályon vagyok, a lányok a koraszülött intenzív osztályon vannak. Sajnos M., aki bár nincs intenzíven ő is kínok között vergődik. Megszenvedjük ezt mind, Ábel is, a család is, a barátok és ismerősök is, az orvosaink is. Döbbenet, keserűség, kilátástalanság, épp úgy mint két és fél éve.

De most még soha nem érzett testi és lelki kínok között fekszem. Két gyönyörű szülés után ez a császár aztán nagyon nem kellemes. Bár gondolom elég sokat javít a helyzeten, ha az éppen felvágott, majd összevarrt anya mellett ott szuszog békésen egy időben született egészséges újszülött, vagy legalább is a csecsemőosztályon, akit fel is hoznak megmutatni, mint a szomszéd ágyon fekvő anyukának…. Hozzám M. jött, bánatosan, egyedül. Látta a lányokat. Lénáról ugye már méhen belül tudtuk, hogy reménytelen, semmi esélye az életre, az agykérgét teljesen elnyomták a vízzel teli agykamrák, nincs agya, az agytörzse nem sérült, stabilizálták, életben tartják, mert ez a feladatuk ott az intenzíven, 900g. Luca viszont nincs jól és 560g….

Döbbenet, kín, keserűség, tehetetlenség, iszony.

Olyan pici, azért nem látszódott ki a zöld lepedőből sem. Sírni sem egyszerű így egy hasi műtét után, az orromat kifúni is fájdalmas, de mi ez ahhoz a fájdalomhoz képest, ami a szívemet mardossa.

A szülésznők eléggé középkori kínzásnak beillő módszerrel, de addig masszírozták a méhemet, míg szépen fokozatosan folytatja a visszahúzódást. Este M. támogatásával, valamint most még a lift segítségével újra arra a bizonyos NIC-re kerültünk, immár harmadszor.

Leírhatatlan az érzés, a látvány, az aggódás, a félelem, amit a két kis inkubátor mellett átélünk. Ezek a falak mennyi tragédiát látnak.  És megint itt a visszatérő jelenet: zöld köpeny, steril maszk, azok a bizonyos szagok, hangok. Vesszük, kötjük, mossuk, sterilizáljuk. Menten megőrülök, tehetetlen vagyok.

Léna stabil, lélegeztetik, kicsi, de nem rémisztően, az idegrendszeri sérülés annyiban látszódik rajta, hogy végtagjait már méhen belül rosszul tartotta, most is. Nagyon szeretjük és imádkozunk érte, hogy ne kelljen itt sokáig szenvednie.

Luca eszméletlenül kicsi és sovány, csont és bőr szó szerint. Vékony kis bőrén átlátszódnak az erek, Barbie baba lábai vannak. Ő is intubálva, lélegeztetve, kis rózsaszín sapkában, betakargatva. Altatják, jelenleg stabil, de vérszegény, nem pisil. Ugyanakkor bármi lehet még.
21. Három hetes küzdelem Lucáért
Ismét a nőgyógyászaton vagyok. Lent sírnak az újszülöttek és én már megint itt fönt. Szobatársam az a kismama, aki február végén majd Magyarország legkisebb, 23 hétre született egészséges koraszülött kisbabáját viheti haza.

Nem bírok beszélni (…én!…) senkivel. Iszonyatosan fáj minden mozdulat. Sehogy sem jó. És félek, de nagyon. Megint széttörik az álmom és a szilánkok megint belefúródnak a lelkembe. Féltem Lucát és aggódom, mit tehetek Lénáért nagyon sok már ez, rettenetesen….

Ábel beteg, durva kötőhártya gyulladása van, nagymamám vigyáz rá. Augusztus vége óta szinte folyamatosan beteg, látszik, hogy nem vagyok vele, megérzi ő is ezt az őrületet.


M. annyit tud értem tenni, hogy kint ül a folyosón. Nekem már attól jobb, hogy itt van a közelben. Néha kimegyek hozzá, beszélgetünk, de leginkább feküdnöm kell, mert nagyon ramatyul vagyok. M. reggel 7-kor hívta a koraszülött intenzívet. Luca nem pisil, ez nagyon nem jó. Ma nézi meg a babákat H. professzorasszony uh-gal, aztán beszél velünk. Reggel jött Dr. F. meglátogatta a babákat és engem, jól sikerült a műtét,  nagyon szépen varrt össze. Dr. B-vel M. találkozott, vizitel az osztályán, megnézi ő is a lányokat és jön.  Jött, beszéltünk, megnézi a sebem kötését, kiveszi a csövet. Látja milyen viharvert állapotban vagyok, ezért holnap hazamehetek, jobb nekem otthon. Addig új szobatársak jönnek-mennek virgonckodnak. Senkihez sem szólok, befelé forduló vesztes vagyok.

Többször voltunk már lent érdeklődni, hogy mikor tudunk beszélni a professzorasszonnyal. Végül elkérték a szobaszámom, hogy ne a folyosón üljek, hanem ott feküdjek, majd feljön hozzám. Este H. professzorasszony fel is jött. Lementünk az intenzív osztály orvosi szobájába. Annyit jól jegyezzünk meg, hogy ennek a mostaninak köze sincs a nagyér transzpozícióhoz. Erről sem mi tehetünk. Ki akarna egypetéjű ikreket? Azok nagy részével mindig van valami gond. Az ilyen ikrek anyukája akkor nyugodhat meg, ha már a babakocsiban tolja őket. Lénát körülbelül 16 hetesen érhette valami keringészavar, aminek ez az agyi sérülés lett a hatása, őt most törvényi kötelességük életben tartani, de szegény valószínűleg nem fog sokáig élni. Luca kisebb, úgy tűnik, rossz helyen tapadt a lepényhez, ezért olyan kicsi a súlya. 1kg körül kéne lennie ennyi idősen.  A szívében a Botallo-vezeték nyitott, ami az ilyen pici koraszülötteknél normális, de minél előbb záródnia kéne, vagy ha az állapota engedi, akkor gyógyszeresen vagy sebészileg zárják. Na, itt valószínűleg villámokat szórt a szemem, mert H. professzorasszony egyből próbált megnyugtatni, hogy ez egy rutin kisműtét nem is szívsebészek, sima gyereksebészek végzik, de  nálam már kiveri a biztosítékot, ha egy mondatban szerepel a gyerek, a  szív, és a műtét szó. Mindenesetre Luca koponya uh-ja azért bíztató, van valami említésre sem méltó vizenyő, de az majd felszívódik. Drukkoljunk, hogy erős kislány legyen és maradjon életben, anyuka fejjen, ha van teje, hisz ez a legtöbb…. Mint már tudjuk, az ilyen mondatokat nekem nem kell kétszer mondani.

Hazatértünk, fejés beindítva, 4 óránként, pihenek, sterilizálok, fejek, fagyasztok. Ez azért ebben a lélekállapotban idegölő, hogy éjjel többször is csörög az óra és, hogy M. legalább tudjon aludni (hiszen másnap dolgoznia kell), én kint ülök és fejek és fázom és aggódom. Egy egészséges otthon felébredő kisbabához is milyen nehéz éjszakánként felkelni, hát még így! Ez szó szerint kínzás. Izzadok és fázom, feszül a mellem, beteggé aggódom magam, totál kimerültség, miközben még a császáros seb is úgy fáj….

Napi kétszer – merthogy ennyit lehet –  délután 2-4-ig és este 7-től fél 8-ig megyünk be a NIC-re és állunk az inkubátorok mellett. Ahol az élet nagyon nem egyszerű. Először is a kórlapokat lopva próbáljuk nézni, elemezni, aztán mindig jön egy fiatal orvos, aki beszámol a gyerekek aktuális állapotáról, pisil, kakil, táplálás, lélegeztetés stb. Uh-ról majd a professzorasszony beszél. Léna változatlan, stabil. Lucát másnap is megnézik koponya uh-on. Most az egyik idősebb doktornő jár körbe és mondja, hogy volt koponya uh, ami mérsékelt keringészavart mutatott Lucánál, de ezt két másik infó, veseműködés és lélegeztetés között ejtette el. Jó OK, reméljük, ez majd javul gondoljuk, kérdezünk, hogy ez most mi, ja, itt jóslásokba senki sem bocsátkozik. Mondjuk, nem is jóslást kértünk csak annyit, hogy tól-ig mi várható, minden korai, semmiről nem nyilatkoznak, mi meg hiszünk és bízunk ezerrel. 

Luca egyre jobban: pisil, vagyis van veseműködés, infúzióról elkezdték táplálni, először fogyott (még ebből…) aztán elkezdett hízni, kap vénásan zsírt is, sőt 1 hetesen vihetek anyatejet. A Botallo-zárul, majd kinyílik, idegbaj, rémségek, gyógyszeresen zárják, rendben. Lejön a lélegeztető gépről, aztán a CPAP-ról is. Hízik, eszik, lessük a papírját „súlyos idegrendszeri károsodásra utaló tünet jelenleg nincs”. Ez csupa jó, idegbajban és rettegésben, de reménykedünk. Különben meg tündéri édes kislány, nyitogatja a szemét megfogja a kezünket. MP3-ról szívhangot és komolyzenét játszunk neki. Ezt az egyik ismerősünktől kaptuk kölcsön, akiknek 28 hetesen született, azóta teljesen egészséges, immár 3 éves kisfiuk van. Úgy akarjuk ezt a kis életet védeni, óvni, nevelgetni, hazavinni. Mindent megteszünk érte.

22. Megkapom a segítő lelket

 Bár itt a NIC-en is mindenki orvosok és nővérek eszméletlen, emberfeletti munkát végeznek, de a szülők elégé magukra vannak hagyatva ebben az óriási harcban.


Az, hogy én ezt ép ésszel és erővel rendesen végig tudtam csinálni, az nagyrészt Dr. B. feleségének E.-nak köszönhető. Ő már terhesen is rengeteget tett értünk testi és lelki szinten egyaránt. Elátkozottnak éreztem magam, minden hitemből és erőmből kifogyva, elegem volt ebből az egészből, de Ő egy olyan orvosként állt mellettem, aki nem csupán a száraz klinikai tényeket nézte, hanem mindent egységében. 

Akivel nap, mint nap beszéltem, sms-eztem, beszámoltam a lépésekről. Ő mindent megtett azért, hogy ki tudjak tartani a végsőkig. Bevetette a homeopátiát, a kapcsolatteremtő gyógyítást, bejött a NIC-re és minden tapasztalatát és tudását beleadta. Olyan segítséget kaptam tőle, ami nélkül így nem tudtam, volna végigcsinálni. Most viszont elmondhatom, hogy mindannyian mindent megtettünk, mindent beleadtunk, de sajnos nem rajtunk múlt… 

23. A koponya uh-k rémképei
Egyik nap egy  koponya uh után – persze pont egyedül voltam bent Lucánál –  egy másik idősebb doktornőtől aztán jól megkapom a magamét. Közben most pont ott van a kórlap az inkubátor tetején, amibe lopva beleolvasgatok, pedig nem szabad, de hát itt senki sem mond rendesen semmit. Mindenféle rémségeket látok visszalapozva, cisztáról, ami vérzés lehetett, de erről eddig nem is hallottam, bár vérzésre utaló laborérték nem volt. Kérdezem a doktornőt, hogy ez most mit jelent.  Íme a válasz: „na, én aztán most ugyan mit várok, miben reménykedem, miben hiszek, egy ilyen retardált súllyal született gyerek nem normális, és ha az ikertestvérének ilyen súlyos idegrendszeri károsodása lett, akkor ez a baba is igen súlyosan sérült, már méhen belül károsodott, az uh is katasztófális képet mutat, már rég nem ez az első súlyos uh eredmény”…. 

OK, biztosan, csak ezt én még eddig így nem hallottam, főleg nem ebben a stílusban. Arról nem is szólva, hogy a legutolsó, közvetlenül a császár előtti uh-n Dr. F. azt mondta, hogy az agyi keringése jó és H. professzorasszony még bíztatott minket. Ezt mindketten a saját fülünkkel hallottuk, nem az elborult naiv anyuka víziója ez. Azóta persze egyszer volt szó valami keringészavarról, igaz, jóslás nélkül, majd több napig az ifjú neonatológusok csak a szimpla vegetatív állapotot jellemezték, mi meg ugyan mi mást tehetnénk, mint bízunk és reménykedünk. Felháborodva a kérdéseimen és reményeimen, minimum hülye elmebetegnek nézett, amiért itt pátyolgatom ezt a babát szívvel lélekkel. Majd otthagyott.…..

Azt el kell mondanom, hogy nem vagyok már naiv, sem a földtől elrugaszkodott. Hisztis, pánikolós pedig soha nem is voltam. Elég sok minden van a hátam mögött, szépen megedződtem. Értelmes vagyok, bár igaz nem az orvosin végeztem el az egyetemet, de azért megértem, ha higgadtan és egyszerűen, magyar szavakkal (bár már tudok egy csomó orvosi latin szót is, de ez már az én bajom) elmagyarázzák a gyermekem helyzetét és kilátásait. De itt valahogy senkinek sem sikerült. Főleg nem magától.

Ennek a doktornőnek persze igaza volt. Na, de ezt nekem miért ekkor, így és ebben a stílusban kell megtudnom? Valószínűleg Lucát tényleg valamikor még méhen belül érhette egy keringészavar, aminek a nyomait csak kb. 3 hét múlva mutatja az uh – szedtük ki harapófogóval ezt az információt az egyik fiatal doktornőből és sok még a kérdőjel. De a lényeg, hogy koponya uh-nem túl jó, majd H. professzorasszony elmondja.

Másodszor is beszélünk a professzorasszonnyal, most a folyosón ülünk le. Luca 9 napos. Igen, ez a koponya uh  már nem túl szép, valami keringészavar lezajlott,  most az kezd látszódni, hogy mi maradt utána, látni elhalt agyterületeket. Láttak ők már nem túl szép uh képpel rendesen fejlődő gyereket, mert az agy más területei átvesznek szerepeket, és persze teljesen jó uh-val súlyos gondokat. Na, most mitől rettegjen és miben bízzon a kedves szülő? 10 nap múlva kontroll.
24. Minden más eltörpül
Ekkor kell ám a nagy erő, hit és kitartás. Eddig elképzelésem sem volt arról mi történik a koraszülött babák szüleivel, milyen lehet egy olyan gyerekért küzdeni, akiről nem tudjuk, mit várhatunk tőle. Egyáltalán van-e ennek értelme. Felsejlett előttem az a rémséges érzés, amit a beteg, sérült gyerekek szülei érezhetnek. Átértékelődik minden, hiszen ebbe igazán és komolyan senki sem gondol bele. Hallunk róla, sajnálkozunk, együttérzünk, de elképzelésünk sincs, hogyan változik meg ezzel egy nő és egy férfi élete. 

Sokszor annyira nem becsüljük amink van, olyan jelentéktelen és nevetséges dolgokon aggódunk vagy leszünk idegesek, kilátástalanok, szomorúak. Pedig mi is a boldogság,  amit itt és most élünk? Soha nem gondoltam volna, hogy rémségesebb dolog is történhet velem, mint Levente elvesztése, pedig most az történik.  Fogant két teljesen egészséges babám, csak mivel egy lepényen voltak valamikor valamiért súlyos károsodást szenvedtek. Elveszítek egy kislányt. És fogalmam sincs mi lesz Lucával, mire lesz képes, mi lesz velünk, lehet-e még egy ilyen sérült gyerek mellett egészséges testvére Ábelnek? Mit tehetek én a kislányaimért, úgy hogy mellette nem őrülök meg, megmaradok feleség, nő és anya. Ez itt a lecke. Lehet teljesíteni.
25. Utolsó erőnkig
Annyira bízok, hiszek Lucában, mondjuk mást ugye nem is nagyon tudnék tenni, azonkívül, hogy idegösszeomlást kapok. Olyan szépen nőtt, kerekedett egyre kis formásabb édes kislány lett belőle. Aztán egy koraszülöttekre jellemző gyomorbántalom miatt le kell állni az anyatejjel, most pár napig csak infúziót kap. 

És közeleg a koponya uh időpontja. Bemegyek, fiatal doktornő vizitel, lesem a papírt titokban: valami cisztásan átalakult. Kérdezem az uh eredményéről: ő nem igazán nyilatkozik, ez egy súlyos uh kép, majd a professzorasszony elmagyarázza, mégis csak ő látta. De most akkor mi van? Ő nem nagyon tud mit mondani. Akkor hol a professzorasszony? Most nincs itt, meg elmennek valami konferenciára a hétvégén.  Ez a doktornő fehérállományról beszél, valamint nem tudni mi várható, sms-ben viszont a  cortex szót küldtem M-nek, hogy nézze meg a neten, hogy mi az. Érkezik a válasz: a szürkeállomány és hogy azonnal jön. Akkor most mi van és mi az, hogy cisztásan átalakult. Tudom, hogy ez nem jó, de mégis mi az? Én csak lopva kiguberáltam a lapok közül az uh képlet  leírását, amíg a doktornő magával nem vitte az összes kórlapot. De ő persze nem nyilatkozik, nem magyaráz.

Tudom nehéz a dolguk, rengeteg a munka, sok a tragédia, nagy az orvosi hierarchia, hülyék a szülők, semmi sem biztos. De én ott állok a picinyke gyerekem mellett és senki sem tájékoztat rendesen, normálisan, emberien. Hol eldarálják az információt, amivel én kezdjek, amit akarok, ők semmit sem ígérnek, ők elmondták, bár el nem magyarázták, de mossák kezeiket. Hol, mint derült égből a villámcsapás szó szerint rám zúdítják, hogy úgy szörnyű az egész, ahogy van és én idióta, ezt eddig miért nem tudtam, és mikor fogom végre fel? Hát, csak mert nem mondták. Hol pedig olyan félénk orvossal van dolgom, aki bár a kérdéseimre szépen válaszol, de a koponya uh-t mégis csak a professzorasszony mondhatja el.

Amint lehet, szeretnénk beszélni a professzorasszonnyal. Holnap még mielőtt elmennek a konferenciára beszél velünk, 10-re menjünk – üzenik telefonon. 
26. Nincs semmi remény
NIC előtti folyosó, fehér pad, ott ülünk M-vel. Kijön a professzorasszony. Olyanok vagyunk, mint akikbe kétszer csapot a villám, nagyér transzpozíció és monochoriális ikerterhesség – senki nem tehet semmiről, nem bennünk van a hiba. Ugyanakkor most megint mindennek vége: Luca mindkét agyféltekéinek helyét hatalmas cysták foglalják el. Csak az agytörzs nem sérült, azért van életben. Ezt a babát sem tudjuk majd hazavinni, nem olyan baba lesz, akit otthon tudunk majd ápolni, nagyon súlyos idegrendszeri károsodást szenvedett a keringészavar következtében. Csak most egyenlőre olyan pici, hogy ez még nem látszik rajta. A professzorasszony szomorú szemmel búcsúzik el tőlünk. Bármikor megkereshetjük, ha kérdésünk van.

Én pedig a változatosság kedvéért most az első emeleti a folyosón sírok.  Boldog anyukák, apukák, látogatók jönnek-mennek mellettünk, akik ijedt szemmel nézik a teljesen megtört párt.  A földszintről pedig felhallatszódik az alattunk levő gyermekágyas osztályról a kis egészséges újszülöttek sírása. 6 terhesség, 7 megfogant kis élet, 2 szülés, 1 császármetszés és ebből egy gyerekünk épp és egészséges otthon. 
27. Léna
Teljes letargiába süllyedtünk. 2 teljesen életképtelen kislányunk fekszik a koraszülött intenzíven. Léna mivel sokkal előbb sérült Lucánál, még rosszabb állapotban. Ő még mindig gépi lélegeztetésen, infúzióval etetik, de mivel nagyon merevek a végtagjai vénát kellet preparálni nála sebészileg. Pont ott voltam mikor jött a sebész. Kiküldtek minden anyukát. Legalább fél óráig tartott, úgy szenvedtem kint, ő meg bent… miért kell ez neki, miért nem tudjuk őt elengedni, ideláncoljuk még ezzel is, de nincs mit tenni. Most ezen a vénán keresztül táplálják. Szegénykémért tényleg semmit sem tehettem. Léna inkább csak fogy és folyamatosan altatva van, sokszor vannak epilepsziás görcsei, nagyon rossz őt így látni….

Néha meg-meg simogattuk, de többnyire csak álltunk felette szeretettel és imádkoztunk érte. Két hetesek voltak a lányok, amikor az egyik nővér felajánlotta, hogy meg lehet őket keresztelni. Gy. atya, aki mindig mellettünk áll és rengeteget imádkozik értünk már a kórházi bennfekvéseim alkalmán is meglátogatott és most is eljött. Bejött velünk az intenzív osztályra bemosakodott, beöltözött és megkeresztelte mindkét kislányunkat.  
28. Péterfy koraszülött osztály
Luca viszont vegetatív jól van. Olyan, mint egy aprócska újszülött, helyes kisbaba, nem is tűnne fel nagyon senkinek, hogy ilyen mértékű károsodást szenvedett. Egyenlőre, hiszen még nagyon nem is kell tudnia semmit csinálni, még mindig pocakban lenne a helye. A súlya is alakul. Igaz H. professzorasszony már látja, hogy a koponyája hátul már kisebb, mint egy tipikus korababának, de pont ettől néz ő ki formás kis apró, mini újszülöttnek és nem nagy buksis koraszülöttnek. Így egyik délelőtt telefont kapok. Luca átkerül a Péterfy Sándor utcai kórház koraszülött osztályára. Gyomorgörcs, újabb változás.

M. hívja a kórházat, hogy mikor mehetünk. A koraszülött mentő este viszi át. Az ottani kezelőorvosa éjszaka ügyeletes, így bemehetünk este 8-ra beszélni vele. Szegényes kórházi osztály, ahová a lepukkant felnőtt onkológiai osztályon át vezet az út, nem jellemzem…. Állatfigurás festések a csempén, neonfény. Luca most érkezett, épp hogy betették az inkubátorba, leendő kezelőorvosa, Á doktornő most nézi át a papírjait. Ülünk a kihalt folyosón egy kopott festésű fehér széken. Aki ide kerül, annak már jó, ez itt a hizlalda, itt már csak növekednek a babák, hiszen a nehezén már túl vannak, aztán, ha elérik a 2 kg-ot, mehetnek boldogan haza. Itt már az anyukák bejárhatnak szoptatni, lazább minden. Egy vidám nővérke jön ki (még nem tud semmi konkrétumot az új babáról) és mondja, hogy nyugodtan bejöhetünk Lucához babázni….

Amióta kiderült, hogy Lucával mi lett, nem igazán engedem eluralkodni magamon azt az ösztönös ragaszkodást, amit az újszülött gyermekünk iránt érzünk, Lénához már eleve így álltam. Ugyanúgy bejártunk a lányokhoz csak már nem minden nap és most már csak imádkozunk értük, abbahagytuk az állandó simogatást és beszédet, ezt így már nem lehetet ép ésszel tovább csinálni, próbálunk életben maradni. Képtelen vagyok fejni, a tejem elapadt. Valahogy vissza kellet szorítani a tipikus anyai ösztöneimet, különben úgy ahogy vagyok becsavarodok és megzakkanok. Próbálom elfogadni, hogy elveszítettük őket is, tehát más dimenzióban vagyok én az anyukájuk. Amíg itt van a testük, addig az orvosok és nővérek biztosítják, hogy békében legyenek, ne szenvedjenek, én meg csak annyit tehetek, hogy szeretem őket örökké, de azt nagyon…

….szóval babázni. M. már egyből ugrott, hogy tájékoztassa a nővért, hogy Luca nagyon beteg és mi meglátogatjuk persze, de előbb a doktornővel szeretnénk beszélni. Szegény nővérke nem igazán vette a lapot, az életben nem gondolta volna, hogy ekkora baj van, hiszen épp most jött hozzájuk egy falatnyi tündérke. Persze belőlem elemi erővel tört ki a két hétig úgy-ahogy lenyomott anyai ösztön, „én bemegyek”, bár kezdenek potyogni a könnyeim. A nővérke meg bíztat, jaj nem kell most már sírni……, mindjárt a kezembe adja életemben először, mert eddig csak az inkubátorba nyúlkálhattunk és hát meg is szoptathatom…….

Most tényleg majdnem elájulok, M. már tudja, hogy ennek nagyon nem lesz jó vége. Már nincs tejem – mondom (……nekem….), nem baj, mondja a nővérke, bár kérdőn néz rám, milyen sírós, kiborulós anyuka ez, …. (… mármint: én….), apuka lemarad.  Nővérke belendül és terel én meg sodródom, köpeny fel, kézmosás, ez itt ennek a szépséges kis Lucának, milyen édi baba is, a kis inkubátora, nemsokára kiságyba kerül majd. Hopp itt egy szék, anyuka székre le, életében először felöltöztetve – nemcsak pelusban és betakarva, hanem kis rózsaszín rugdalózóban – a kezembe nyomja Lucát: itt az egyik gyönyörű apró kislányom a karomban.
Üdvözlet, ez itt a pokol egyik legmélyebb  bugyra, na milyen? ………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………

Á. doktornő átnézte Luca papírjait, mélységesen lesújtva jön felénk bemutatkozni. Annyira sajnálja, legalább egy hajszálnyi remény lenne, de még az sincs. Ez van. Sajnos semmivel sem tud minket bíztatni, ez egy nagyon súlyos diagnózis, és hát eléggé egyértelmű. M. elkezdi mesélni a történetet, van az ikertestvér, aki még a klinikán van nem egyszerű állapotban, voltak vetélések, ivig, nagyér-transzpozíció, szívműtét után halál.  A doktornő csak kapkodja a fejét, tudunk mi már orvosokat is ijesztgetni, nem csak laikusokat.

Közben visszajön a vidám nővérke. Apuka is megfogja? Apukában szó bennragad, anyuka továbbra is lefagyva ül a széken ölében kislányával, belül pedig önkívületi állapotban. Doktornő levágja mi a helyzet, a nővérke tegye vissza a babát az inkubátorba, mi pedig irány az iroda, hogy tudjuk nyugodtan beszélni.

Mindent részletesen elmondunk. Anyuka most már zokog. Nem csupán szerencsétlennek, de ezek után már rémisztőnek is érzem magam, hogyan lehet ennyi mindent kifogni és mi lesz a mi kicsikéinkkel és mi vár ránk azután. Á. doktornő végtelenül kedves és segítőkész. Mindent kivizsgál, utánajár és elintéz majd. Egyenlőre nyugodjunk meg (nem lenne rossz) itt jó helyen van, azután meglátjuk, hogyan alakul a sorsa, ne rohanjunk még úgy előre. Próbálok ép eszű maradni, elég nehéz.

Későn végzünk. Az onkológián keresztül már nem tudunk kimenni bezárták az ajtót, de van a folyosó végén egy hátsó lépcsőház onnan kijuthatunk az utcára. November eleje…, sötétség, rozoga, omladozó, kórházi lépcsőház, nincs világítás, a sötétben tapogatjuk az olajfestékes falat, villanykapcsolót nem találunk, a harmadik emelet koszos ablakain át kintről beszűrődik a gyér közvilágítás, rohanunk le a  lépcsőn, kézen fogva menekülünk erről a helyről.

Álmomban elhozom innen Lucát, kicsempészem egy táskában és elutazunk. Nagyon pici, de nincs semmi baja, mosolyog rám….. Kár volt felébredni, hiszen minden reggel valós rémálom vár ránk…
29. Végigcsinálni és a túlélésre berendezkedni
A fürdőszobában csak úgy tudok fürödni, hogy mindkét villany ég, nem bírom a sötétet, nappal, amikor M. dolgozik, Ábel pedig óvodában, inkább csak a hálószobában vagyok. A nappaliban túl nagy nekem a tér, kezdek begolyózni. Próbálom megélni és feldolgozni a velünk történteket. Erőt gyűjteni azokra az órákra, amikor bemegyünk a lányokhoz. Elfogadni azt, ami megtörtént és újragondolni az életünket, a mindennapjainkat.

Ismét Ábel a megmentő. Hihetetlenül nagy dolog, hogy ő van, visszahoz minket az életbe. Kelünk, reggelit készítek, oviba visszük, hazahozom, törődöm vele, szeretgetem, nevelgetem, mesét olvasok neki, fegyelmezem, mosolygunk, viccelünk, nevetünk, játszunk, úszunk, vacsorázunk. Nélküle még jobban darabjaira hullna az életünk. Olyan kedves, eleven, okos kisfiú, általa igazi anyuka lehetek, köszönöm.

Léna még mindig a Klinikán, változatlanul nagyon rossz állapotban. Őt hétvégenként látogatjuk. Szokott steril hely, ismerős szomorúan ránk néző orvosok, nővérek, új reménykedő szülők. Jó pár kisbaba halt meg már itt, amióta ide járunk, köztük egy, a mi kislányainkkal egyidős iker-iker transzfúziót elszenvedő kislánypár is. Hogy sírtak a folyosón a szülők mikor elment az egyik és reménykedtek a másikért, azután nem láttuk őket többet csak a másik üres inkubátort. Nekik is decemberben kellett volna megszületniük….

Iszonyatos nehéz itt az élet, elképzelni is lehetetlen annak, aki még nem járt itt, minden képzeletet felülmúló őrület. Egy szociális munkás jut az összes szülő nőre. A végtelenül kedves és felkészült fiatal hölgy mindenkin próbál segíteni, de ő egyedül nagyon kevés, egész nap rohangál, intézkedik. Pénzhiány? Nem tudom, de nagyon nem jó ez így, végtelenül egyedül és magára hagyatottnak érezheti itt magát az anyuka és az apuka.

6 héttel a császár után, túl a küzdelmeken aztán végre a lányok kezelőorvosa, látva milyen állapotban állunk Léna inkubátoránál, mondta, hogy szól a klinika pszichiáterének, hogy beszéljen velünk, legalább is szól a szociális munkásnak, hogy kérjen nekem a doktornőhöz időpontot. 3 hetet kellett várnom az időpontra….

Mondjuk nálam szerencsére nem ezen múlott a dolog. Most is mögöttünk a család, a barátok, ismerősök és ismeretlenek szorítanak, imádkoznak értünk. E., és most már barátnője K. is nagyon sokat segítenek a lelkemnek. Támogatnak, meghallgatnak, gyógyítanak, tisztítanak, minden szinten. Én pedig próbálom összeszedni magam megélni mindent és nagyon sok szeretetet adni akár távolról is a kislányainknak.

A császár utáni hegem szépen gyógyul, az óriási hasam csodával határos módon (és persze a terhesség előtti sok hasizomgyakorlatnak és a rengeteg kenegetésnek köszönhetően) szinte olyan, mint régen. Dr. F még a klinikán kivette a varratokat. Dr. B. pedig ellenőrzött a 6 hetes kontrollon. Minden rendben. Legalább is orvosilag. Én viszont nagyon kész vagyok ettől a vágástól. Igaz, csak egy vékony csík bikinivonalban és még fürdőruhában sem fog látszani, de engem nagyon megvisel. Hiszen most már örökre ott egy heg, egy olyan vágás, ami csak ezekre a szörnyűségekre emlékeztet. Közben átvágták a méhemet is, nagyon megsebzettnek és sérültnek érzem magam. Mindezt biztosan könnyű elfelejteni, ha az ember lánya közben egy édes, egészséges újszülöttet dajkál otthon, hiszen a vágás rá emlékezteti, de engem mire… 
30. Most múlik pontosan…
Bár H. professzor asszony már két hete azt mondta, hogy Léna olyan rossz állapotban van, hogy már csak maximum egy hetet élhet, valahogy mégis csak sikerült leszedniük a lélegeztető gépről. Majd jött a telefon, hogy átették őt is a Pétefry utcai kórházba, bár nagyon nincs jól. Nem tudunk semmit sem tenni érte, már akkor el kellett őt engednem, amikor a hasamban volt, megváltás lenne neki a halál… 

Milyen szörnyű is ezt kimondani a gyermekünkről. Hogy örültünk ennek a két kislány érkezésének, micsoda boldogság lett volna. Óvatosan bár, de a 18 hetes szuper jó genetikai uh után elkezdtem ikerbabakocsikat nézni, a hálószobánkat méregetni, hogy hogyan fér majd be ide két kiságy, és hogyan költözünk ki majd a nappaliba.  Nyár lévén festettünk, bútorokat adtunk el és vettünk újakat. Az interneten kutakodtam, hogy hogyan is fogok majd ikreket szoptatni, egy babával már be sem érnénk… Milyen büszke és boldog család leszünk majd…

Erre 20 hetesen megtudjuk, hogy elveszítjük őt, pedig ott él a hasamban mozog, növekszik, de nincs remény. Megszületik és csak annyi, hogy gépekkel és vegyszerekkel életben tartják, amíg bírják, mert ezt írja elő a törvény….

Majd november 22-én éjjel fél 12 körül, mikor már mindhárman aludtunk, otthon csörög a telefonom. Fiatal, kedves, ügyeletes doktornő telefonál a Péterfy koraszülött osztályáról. Léna pár perce meghalt. Egész nap sok légzéskimaradása volt, most éjszaka pedig belealudt egybe, nem élesztették újra, nem szenvedett, elengedtük őt végre….

Ez nagyon rossz most.

Bár már több, mint három hónapja tudjuk, hogy ez lesz, mégis rettenetes érzés. Egy anya és egy apa elveszíti első kislányát.

Egész éjszaka alig alszom, miért történt ez ezzel a kicsi élettel? Olyan közel érzem akkor végre magamhoz, úgy szeretjük, úgy hiányzik. Téboly belegondolnom abba, hogy milyen szép is lehetett volna.

E. segít, gyógyít és én megérzem, Léna örökké a mi kis szeretett kislányunk, drága kis virágunk, Luca egypetéjű ikertestvére, mostantól ő vigyáz Lucára helyettem is, a kis pillangóm szeret és segít nekem. 

Engedem hagy menjen …. 


31. Szeretet és elfogadás
Újabb hivatalos körök életünkben másodszor, nem volt még elég??!!
Boncolás, temetkezési vállalkozó, hamvasztás, urna, költségek, hagyatéki eljárás, nyilatkozat, halotti anyakönyvi kivonat, családi pótlék lemondása, családi adókedvezmény megszüntetése, szocpol elveszítése, jó sok hitel marad továbbra is, lehet törleszteni, hisz csak egy gyereket nevelünk.

December: Szent család plébánia, urnatemető. Gy. atya, M., én és egy szál fehér tulipán. Egy hideg hétköznap este eltemetjük Levente mellé Lénát. Felfoghatatlan űr, fájdalom, hóesés, advent.

Óriási küzdelem és nagy lelki munka kell ahhoz, hogy az ember átállítsa magát, mikor megfordul vele a világ. Megmarad a terhesség, ráadásul leírhatatlan öröm, hogy ikrek, megfordul a világ: elveszítjük az egyiket, de ott a másik. 7 hétig azért imádkoztunk és drukkoltunk, hogy a méhemben biztonságban és egészségben növekedhessen tovább. Aztán, amikor ez az esély megszűnt 3 hétig abból állt minden tettünk és gondolatunk, hogy ezért a kislányért mindent megtegyünk. Utolsó erőnkig mentünk, szerettük, bíztattuk, simogattuk, M. énekelt neki, én fejtem éjjel-nappal, de hiába. Ráadásul úgy maradt életben, hogy közben mindent elveszített, ami az emberi élethez kell. Itt ragadt egy testben amit soha nem fog tudni használni az agya nélkül. 

Újabb fordulat: van is gyerekem, de ugyanakkor nincs is. H. professzorasszony már a klinikán vázolta, hogy ő nem lesz egy olyan baba, akit hazavihetünk. Neki állandó szakemberi felügyelet, ápolás kell, amit mi szülők a saját otthonunkban ráadásul úgy, hogy egy öt éves gyereket is nevelünk, nem tudunk megadni, még ha nagyon szeretnénk sem. Így nem tudjuk hazavinni még akár fél évre sem, sőt, ha meg is tennénk, akkor pedig még borzalmasabb lenne, ha otthon halna meg. Vagy akkor kényszerülnénk ápolási intézetbe adni, ha már tényleg általunk totálisan fenntarthatatlan állapotba kerülne. A szívünk szakad meg, de tényleg van olyan, amikor a halál megváltás, már megint….

Szóval az új feladat feldolgozni azt, hogy Lucát is elveszítettük, de emellett a kis teste és lelke itt van, akit szeretgetünk és látogatunk.

Az első érzésem egy óriási csalódással vegyített félelem volt. Mikor megtudtuk a végső diagnózist. Nem tudtam már úgy tekinteni rá, mint előtte. Nem bírtam hozzá szólni, vagy újra hozzá érni, megsimogatni. Nem tudtam, hogy akkor ki is most ő valójában és hol van az a reményekkel teli kisbaba, akit eddig szerettünk. Ő egy teljesen új Luca volt. Napokig nem bírtunk bemenni hozzá. 

Otthon feküdtem és napjában többször tudatosan gondoltam rá és Lénára és küldtem feléjük az irántuk érzett szeretetemet. De nem bírtam elfogadni ezt az új helyzetet, nem bírtam úgy látogatni, mint előtte – egyenlőre. Próbáltam elszakadni, legalább is fizikai síkon. Ekkor került át Luca a Péterfybe, ekkor foghattam meg először, ÍGY. Tényleg a poklok poklát jártam ekkor. Egy ideig nem tudtuk, hogy mi a jobb, bemenni és bent csak zokogni, mert nem bírtam sírás nélkül végigcsinálni és utána napokra lebénulni, vagy nem menni. Kb. másfél hetente jártunk be hozzá. Először mindig Á. doktornővel beszéltünk, majd bementünk Lucához egy nagyon rövid időre meglátogatni, megnézni. Aztán már meg tudtam őt újra simogatni. Ebben az időben viszont, bár az elmémmel tudtam, hogy nem tehetek mást és ez a legtöbb, amit tehetek értük, mégis mint kiderült, úgy éreztem, hogy cserbenhagytam őket.

K. segített, választ adott. Mondta, hogy akkor engedjem útjára ezt a cserbenhagyás érzést. Éljem meg, engedjem meg magamnak ezt az érzést, mert ha elnyomom magamban később sokkal rosszabb lesz. Amellett hogy nagyon szeretem őket, fogadjam el, hogy ez történt velük. Szeretet, ima és elfogadás erre van most szükségük tőlem, akit az anyukájuknak választottak. Másfél napig őrlődtem, de utána sokkal könnyebb lett, már tudtam mit kell tennem és ebben az egész történetben hol vagyok én.

32. Luca kis élete
Léna halála után két nappal mentünk a kórházba Lucát meglátogatni. Pont az a nővérke volt bent, akinél Léna azon az éjjelen meghalt, sírva borult a nyakamba. 30 éve dolgozik már itt, de még őt is megviselte Léna és Luca sorsa (vajon a többiről tud?...). De nagyon kedves volt: megnyugtatott, hogy Léna nem szenvedett szépen elaludt, nyugodt volt a kis arca és ezt olyan jó volt hallani, nagyon sokat jelentett nekem. Lucát megnéztük és megsimogattuk, már kiságyban van. Olyan hideg ez az egész, olyan nagy csalódás.

Karácsony…. nincsenek szavak.

Januártól viszont új érzések és felismerések kerítenek hatalmukba. Bár rémségesen nehéz még kimondani is, de megértem az elfogadásra. Ez van, ez a mi életünk, és itt van Luca kis élete, ki tudja meddig. Az egyik januári nap Luca kiságya mellett elönt a hála, amiért ő lett. Megmutatta, hogy fogant két ilyen szép kislányunk,
többek vagyunk általuk, megszülettek, és lettek nekünk, semmiért nem cserélném el őket.





És pár hét múlva egyszer csak megismerek Luca által egy eddig ismeretlen újfajta szeretetet. Az igazi és legtisztább emberi szeretetet. Csak annyi a lényeg, hogy ő itt van velünk, és semmi más nincs.  Nincs tér, nincs jövő, nincs semmilyen elvárás, nincs rossz, nincs tennivaló, nincs mindennapi gond csak a tiszta szeretet a kis lelke felé. Hiszen nincs is más dolgunk csak feltételek nélkül szeretni őt. Hálás vagyok neki, hogy ebben a tragédiában ezt a kincset adta nekünk.

33. GyámÜgy
Luca stabil, nő, hízik. Elérte a két kilót, koraszülött osztályon történő ellátásra nincs szüksége. Haza viszont nem kerülhet. Á doktornő felveszi a kapcsolatot a kórház szociális munkásával, hogy keressünk egy ápolási helyet Lucának. A legjobb hely egy csecsemőotthon lenne, ahol éjjel nappal hozzáértők gondozzák és állandó orvosi felügyelet van. Ezen én már élből jól kiborultam. Egy csecsemőotthon, ahol olyan egészséges gyerekek között lenne, akikről lemondtak a szüleik (drog, alkohol, szociális helyzet, stb. miatt)… Igen, ez lenne sajnos a legjobb, és itt tény, hogy lesznek ilyen gyerekek is, de ide kerülnek azok a fogyatékos babák is, akiket otthon nem tudnak ellátni. Jaj, nem lesz egyszerű…

De szerencsére Budán van egy ilyen otthon, ahol lesz hely Lucának. Aggodalom, féltés, változás, újabb emberek, gyomorgörcs.

Valamilyen törvénymódosítás nyomán a mi esetünkben ilyenkor viszont le kell mondanunk a gyerekről…………..mármint jogilag, igaz, hogy túl sok jelentősége nincs, de szépen végig kell menünk egy gyámügyi eljáráson is. Más se hiányzott még ebben a lélekállapotban nekünk: LEMONDANI…., mikor 4 éve minden vágyunk az, hogy hazavigyünk egy kisbabát.

Szerencsére a kerületi gyámügyes hölgy nagyon megértően és kedvesen bánik velünk, segít, intézi Luca ügyeit. Felveszi az adatokat, és jegyzőkönyvben rögzíti a történteket, aláírunk.Végigcsináljuk, tehetetlenség, üresség.....

Pár hét múlva VÉGZÉS érkezik: szülői jogaink szünetelnek, fent nevezett kiskorú átmeneti nevelésbe véve. Így Luca gyámja a gyermekotthont vezető doktornő lett.  Szerencsére azért a hivatalos jegyzőkönyvbe belekerült az is, hogy: „a gyermek rendezett, szeretetteljes családba született, ikerszüléssel, ikertestvére sajnos elhunyt, Ő pedig nagyon súlyos beteg, a szülők otthonában a károsodás mértéke miatt nem gondozható. A szülők a nevelést, gondozást szeretnék bár, de a fentiek okán nem tudják biztosítani, ezért a kórház javasolta a gyermek átmeneti nevelésbe vételét. A szülők együttműködőek, mindenben a gyermek érdekeit szem előtt tartják” Ezen okok és hozzáállás folytán mi bármikor, „korlátozás nélkül” látogathatjuk. Hihetetlen, hogy ez történik velünk.....

34. Élet a csecsemőotthonban
Rettegek a változástól, félek, hogy milyen intézetbe kerül a kislányunk, kikkel lesz, kik vigyáznak majd rá, milyen lesz nekünk majd odamenni. Szerencsére most egy pozitív csalódásban lett részünk, már amennyiben beszélhetünk ebben az esetben ilyen kategóriáról. Az otthon a Rózsadombon egy régi villában van, szép kert, régi, de rendben tartott épület. Lucát délelőtt, előttünk fél órával hozták át. A kórház szociális munkása kísérte és pont akkor jönnek ki, át a kerten, amikor mi jövünk be. Most találkozunk vele először személyesen. Bemutatkozunk. Igen, az apukával már beszélt, én pedig vagyok AZ anyuka. Tud mindent, együtt érez, minden jót kíván és ne sírjak olyan szép és aranyos kislány…………………, de nekem meg olyan nehéz, hát hogy ne sírnék, bár csoda, hogy még vannak könnyeim…

A kertben fű, udvari játékok, az épület is olyan, mint egy óvoda. Egyszerű berendezés, tisztaság. A földszinten iroda, konyha, és a nagyobb gyerekek szobái. Az emeleten 2 szoba a csecsemőknek, hatalmas terasszal, játszószoba, kiskonyha és az igazgatónő szobája. Luca 4 másik kisbabával lesz egy szép napos világos szobában. Fa rácsoságy, szőnyeg, fehér köpenyes kedves gondozónő. Az intézetet vezető doktornő, a pszichológusnő és még egy ott dolgozó hölgy fogad minket. Beülünk a fönti irodába és egy szuszra megint elmeséljük eddigi kálváriánkat. Valamint, hogy most hogyan érzünk, és mit szeretnénk tenni a kislányunkért. Nagyon kedves és emberséges fogadtatásban van részünk. Ők azért vannak, hogy nekünk segítsenek, Luca mindent megkap itt, amire szüksége van, mi pedig akkor jövünk és úgy, ahogy nekünk jó, és ahogy mi szeretnénk.
Luca jó helyen van. Megpusziljuk, megöleljük és elmegyünk. Jövő héten jövünk, mostantól csütörtök délelőttönként fogjuk látogatni.



Hideg januári nap, szikrázó napsütés. Nagyon megkönnyebbültem, jó biztos helyen van, kedves emberek között.  Lelkesedésemben vettem is neki hazafelé egy édes kis rózsaszínruhás pici plüss nyuszit, ráadásul egy olyan boltban, ami tele van édesebbnél édesebb gyerekruhákkal. Az ilyen helyek megközelítésével okozott érzelmi sokk Levente halála óta csak rosszabbodik. Ha Ábelnek vásárolok ruhát és néha elmegyek a 0-1 éves korig való babaruhák között pánikroham közeli állapotig is el tudok jutni. Miért van ez? Mikor vehetek már végre én is itt valamit magunknak és nem csak a barátnőim és a rokonaink újszülött babáinak? Szörnyű érzés. Lucának egyszerűen nem tudtam és nem tudok most sem ruhát venni, abba beledöglenék, így szó szerint. Összeegyeztethetetlen nekem a kettő: ruha, amit én veszek neki, amiben édes, csinos a kislányunk, amit kinő úgy, hogy nem tud semmiről…. egyszerűen nem megy. Szerencsére az otthonban van rendes, tiszta, normális ruha nem kell nekünk venni. A Péterfyben egyszer kérték, hogy vigyünk pelenkát. A drogériában háromszor tettem vissza az újszülött pelenkákat a polcra a sok babaholmi közé, egyszerűen nem bírtam megvenni, képtelen voltam rá, inkább adtunk pénzt az osztálynak.  Most viszont úgy éreztem ezt a kis nyuszit meg tudom venni, beteszem az ágyába és ott lesz vele mindig egy kis játék, amit tőlünk kapott és ez most nagyon jó érzéssel töltött el.

35. Hullámvölgyek
Persze ez a kezdeti lelkesedési állapot azért hamar visszatért a valós érzésekhez. Mégsem olyan egyszerű ezt elrakni a lelkünkben, elég nehéz hetente felmenni és reménytelenül ölelni és dajkálni ezt a kisbabát. Többször meg is etetem cumisüvegből. Vannak rosszabb időszakok, amikor nem nagyon eszik. Görcsoldót folyamatosan kap, a végtagjai merevek, a feje körfogata nem úgy nő, ahogy kéne, a látás és hallásvizsgálaton műszeresen nem mutattak ki semmi értékelhetőt. A homloka tetejéig tökéletes arcú kisbaba, a koponyája hátul viszont már nem az igazi, látszik rajta, hogy nagy a baj… 

Persze M-re hasonlít ő is, csak kislányos vonásokkal, hosszú szempillák, hatalmas kék szem… Egyenlőre elvan, még nincs 4 kg. Valamit követ a szemével, de nincs szemkontaktus pedig már 3 hónapja igazából is meg kellett volna születnie (miért is lenne, tudjuk mi a helyzet, mi már nem várunk el tőle semmit) a karunkban megnyugszik, simogatjuk, cumizik, elalszik, édesen, szeretjük, elmegyünk. Keservesen nehéz…  de ez van most. Senki sem tudja meddig és hogy él majd, de azt hiszem, ezzel nem is kell foglalkoznunk. A kis teste nyugalomban és békében van, mindent megkap, amire szüksége van, a szülei pedig végtelenül szeretik.

36. A lelkes nővérkék kiborító viselkedése
Azt le kell szögeznem, hogy mind a kórházban, mind az otthonban a nővérek rendkívül nagy türelemmel, szakértelemmel és szeretettel bánnak a gyerekekkel, így Lucával is. Nagyon lelkesek néha már túlságosan is. Ez leginkább abban nyilvánul meg, hogy teljesen úgy viselkednek, mintha Lucával minden rendben lenne. Ami egyfelől nagyon jó dolog, mert attól még, hogy ilyen súlyos idegrendszeri károsodás szenvedett, jó, hogy úgy bánnak vele mint a többi gyerekkel, még akkor is, ha nagy valószínűséggel a 99%-át nem fogja fel a világnak. 

Más szempontból, főleg a túlzott optimizmusuk és képzelgéseik és az, hogy úgy beszélnek hozzá és róla, mint egy teljesen egészséges babához viszont igencsak zavaró és kellemetlen nekem, amivel egyenlőre nem nagyon tudok mit kezdeni. Luca mindkét agyféltekének helyét ciszták töltik ki. Nem, vagy szinte alig kimutatható az az agyállomány, ami a súlyos keringészavar után maradt. Ezt az ország legjobb helyén az ország egyik legjobb szakembere mutatta ki csúcsminőségű ultrahanggéppel. Bármennyire is reménykedtünk és hittünk az utolsó pillanatig ez egy olyan diagnózis, amit nem lehet megkérdőjelezni. Nincs esély semmire, ezt tudjuk jól, rettenetesen nehéz elfogadnunk, de semmilyen hiú ábránddal nem tudjuk már magunkat terhelni. 

A nővérkék viszont megteszik helyettünk. Amint megérkezünk, jön a szöveg: „milyen aranyos” (OK, ez rendben), milyen okos (…???...se fehér, se szürke állomány nem maradt a fejében, vajon mire gondolnak?), hogy figyel (valami fényt tényleg követ, de mindenre ugyanúgy néz, a figyel az már sajnos egy barokkos túlzás), hogy mosolyog (?????...... kire mikor, mivel???, egyszer amikor a kezemben volt és a nővérke hozta a cumit, pont felfelé húzta a száját, mire a nővérke „na megint mosolyog” felkiáltással reagált….) „Nem kell ám az orvosoknak hinni, azok mindent negatívan állítanak be, nehogy bepereljék őket a szülők” (sic!) ……..???????  

Tudom, egyrészt hogy jót akarnak, bíztatni minket, de mire? Miért nem tudnak belegondolni abba, hogy talán jobb lenne, ha semmit sem mondanának, vagy tényleg csak a tényekre korlátoznák magukat és esetleg elolvasnák a gyerek zárójelentését, amiben feketén fehéren minden benne van. 

Az otthont vezető M. doktornő szerencsére az egyik beszélgetésünkben már burkoltan tett is erről egy megjegyzést, hogy lehűti a nővérkéket, ő legalább átlátja ezt a bonyolult lelki helyzetet. 

A csúcsjelenet azonban az volt, amikor nekem vissza kellett még mennem a Péterfybe egy kontroll vérvételre a fertőzések kizárásához és a vérvételt végző nővérke, boldogan újságolta, hogy amikor a Luca ott volt kontrollon Á. doktornőnél, „FELISMERTE az ő (mármint a nővérke) hangját”…. 

A metróig zokogtam. Persze felismerte (……) csak engem nem figyel, rám nem mosolyog és csak az én hangomat nem ismeri fel…. Mit akarnak ezzel mondani, hogy nincs semmi baja és miért nem vittük haza???? Iszonyat nehéz így is, ezzel meg aztán még jobban lehúznak. Persze én ezt úrinő módjára némán végighallgatom, majd próbálom visszatartani a sírást, amíg el nem hagyom a helyszínt.

A klinikán november vége óta havonta járok a pszichiáter Sz. doktornőhöz. Mindig elmesélem, mi történik velünk, ő tart most egyenlőre táppénzen. Sokat segít. Jól kielemeztük a nővérek felől ennek a pszichés hátterét. Most az a feladatom, hogy ha legközelebb ilyen szituációba keveredek, megvédjem magam, mert nem túl jó, ha ilyenkor csak tűrök és nyelek, majd utána jól kiborulok. Vissza kell vágnom, hogy ilyen mértékű károsodással nem hinném, hogy képes erre meg arra.

Csak az igazság, hogy már roppantul elegem van, nem elég ez a sok tragédia még a gyámügyi procedúrán és ezeken gondolkodás nélküli megjegyzéseken is felül kell kerekednem. Nos, nem könnyű, de valahogy állom a sarat, elengedem ezeket a földi problémákat, nekem más dolgom van.
37. Elfogadni és teljességben élni
Jó sok nehézség és küzdelem kellett ahhoz, hogy rájöjjek, nem az van amit én eltervezek. Persze arra is rájöttem, hogy én csak akkor lehetek nyugodt, ha mindent megteszek érte, csak hát itt az ideje megtanulni és elfogadni azokat az eredményeket, amit a nagy tervezés és mindent megtevés után létrejönnek, mert ez az igazán nagy feladat.  Régen kitűztem egy célt, majd mindent megtettem érte, aztán elértem. Vagy ha nem tettem meg érte mindent, akkor ugye nem is nagyon csodálkoztam. 

Ötöst akartam a XX. század történelem szigorlaton? Meggebedtem, de meglett. Csinos akartam lenni a nyáron? Diétáztam, futottam, úsztam, aerobikoztam, meglett. Tv-nél szeretnék dolgozni, híreket szerkeszteni? Úgy választok szakdolgozati témát, ismerkedek, teljesítek, hajnalok hajnalán kezdem a munkát, hogy reggel 7-re friss hírek legyenek, meglett. Életmód rovatot találok ki? Leírom az elképzeléseimet, írok próbacikkeket, lehetőséget kapok, megcsinálom. Milyen jól működik is ez. Tényleg rajtam múltak, de jól megszoktam: eltervezem, megdolgozok érte és az enyém.

De aztán a gondviselés is elég rendesen besegített, én csak tervezek és kapom az ajándékokat: teljesen hozzám illő férjet, házasságot, nagy szeretetet, Ábelt, igaz barátokat, értékes közösséget.

Aztán az elmúlt négy évben tervezek, megdolgozok, nagyon is, de semmi sem úgy sikerül, ahogy én szeretném. Bár mindent megteszek érte. Most viszont kapok rengeteg hitet, erőt és kitartást olyan emberek, barátok kerülnek mellém, akik segítenek elviselni ezt a sok nehézséget. Végül minden elrendeződik. Rengeteg a kín, a csalódottság és felfoghatatlan a veszteség.  De a lelkem minden szilánkos sérülésével teljes, mert elértem valamit, bár elég sajátságos módon, de anyukája vagyok már két kisfiúnak és két kislánynak, akik engem választottak, akikért mindent megtettem, senkivel sem cserélnék és ezek után pláne soha nem adom fel, és továbbra is mindent megteszek azért a végsőkig, hogy hazavigyünk egy egészséges testvért Ábelnek, a többi most sem rajtam fog múlni ebben biztos vagyok.


38. Ábel

Jól van, tudja, hogy mindkét kislányt elveszítettük, hogy Léna meghalt. Lucáról még konkrétumokat nem mondtunk neki (várunk még egy kicsit, hogy hogyan alakulnak a dolgok), nem is kérdezett csak elfogadta a tényt, hogy megint nincs itthon testvér. Fáj neki is, szeretne már ő is kistestvért nagyon, de még nem tudja milyen, mindig is egyedül volt, könnyebb így feldolgoznia, de nem felejti el őket. 

Amúgy minden a legnagyobb rendben vele. Egészséges, ügyes, okos, eleven nagyközépsős. Járunk úszni, kirándulni, különböző programokra. És jó sok kis baráttal találkozni, mert imád gyerekekkel lenni. Úgy szeret és védelmez engem, nagyszerű dolog az anyukájának lenni, köszönöm….

Szóval ő lenne a prototípus. Csak már sikerülne az utángyártás…. 
39. M.

M. most már jobban van. Szeptemberben amikor én voltam totál a padlón vagy inkább egy mély szakadékban ő vitt mindent. Intézkedett, ápolt, segített, helytállt, Ábelezett, és mindemellett dolgozott. De decemberre ő is teljesen kikészült. Januárra én kezdtem kicsit megerősödni, így akkor én tudtam tartani benne a lelket, majd E. és K. is segítettek. Nagyon nehéz neki ez így férfiként is. 

De helytállt minden tekintetben, hálás vagyok, amiért ő lett a férjem. Teljes egységet alkotunk, hihetetlen szeretet tart minket össze, amit a nehézségek csak még jobban megedzettek. Mindketten ugyanabban hiszünk és ugyanarra vágyunk. A szívem hasad meg amikor a beteg kis Lucának énekel, az egyik kislányának, akire úgy várt….. Léna az első kislánya pedig tőle kapta a nevét, mennyit imádkozott érte és simogatta. Csodálatos apa. 

Túléltük, ő is túlélte, teszi a dolgát. Dolgozik, tervez, zenél, alkot, szeret és remél. Köszönök Neki mindent!
40. 2011. tavasz, én
Túléltem, jól vagyok.

Dr. B. megvizsgált januárban, minden rendben. A császáros sebem lelkileg is meggyógyult már. Dr. F. V.-sal is beszéltünk, ő is sajnált, egészen jóban lettünk vele: mi mindent jól csináltunk, legközelebb is kapom az ivig-et, hogy sikerüljön. A genetikus sem talált semmit, hajrá, most már sikerülnie kell. H. professzorasszony is gondol ránk és is vár minket uh-ra egy egészséges babával.

Megint porrá égtem, de kezdek újjá éledni. Nincs más út számomra csak ez és végig kell rajta mennem. Megmaradtam, aki voltam, de ugyanakkor rengeteget tanultam és változtam. Túlélek méghozzá úgy, hogy most fél év távlatából már nagy nehezen, de össze tudom szedni újra a szépséget és a jóságot az életemből. 

Az elmúlt évek keserűségeit és fájdalmait, örömeit és kincseit tartom itt ebben a blogban. Ez egy olyan időszak, ami nem ölt meg, hanem megerősített. Ez az életem. Leírtam, hogy meglegyen, hogy ne vesszen el a múltban. Itt a tavasz. Megújulunk. Tornázom, úszom, szaunázok és az újdonság: jógázom. A sok pörgős sport után - na jó, inkább mellett - elkezdtem és nagyon jó, minden szinten.  

Testileg és lelkileg is újra készülök egy kis lélek befogadására. Eddig mindent megtettem, száz százalék, nincs hiba, én mindent beleadtam és beleadok. Várom újra és továbbra is az igazi földi életre szánt egészséges kisbabát. Ámen.

41. Másfél év után: 2011. Még
Nem tudtam egyből visszamenni dolgozni, túl nehéz volt még, minél előbb meg akartam volna próbálni teherbe esni, hogy végre sikerüljön. Bár orvosilag nem volt semmi gond, bármikor jöhetett volna az újabb, most már sikeres terhesség 2011. tavaszán megint nem sikerült....

Hiába volt 2 ! külön beágyazódott petezsák, hiába kaptam meg jó korán az iviget, nem lett egyikből sem életképes embrió... Klinika, műszeres befejezés, végigzokogtam a negyedik vetélésemet. Elegem volt, semmi összefüggést nem találunk a sikertelenségekben.... Totálisan elfáradtam.....

Egyenlőre....

Újabb tervek és lehetőségek:

1. Adok magamnak időt a pihenésre és az elengedésre. 2011-ben nincs több terhesség.

2. Júniusban újult erővel visszamegyek dolgozni és a legnagyobb örömmel elvégzem a munkahelyem által felajánlott Karrier tanácsadó és tréner képzést. Új élmények, új emberek. Új plusz feladatköröm lesz a rendezvényszervezés, amit nagyon szeretek, feltölt, értelmet ad. Köszönöm!

Ábel ügyes nagycsoportos, hihetetlen nagy ajándék nekünk, általa legalább igazi hétköznapi anyuka lehetek. Írom a másik blogom, ami nagyon sok energiával tölt fel, sikeres, pozitív és boldog, és ez jó.

3. Lelkileg is átbillen bennem valami, talán ez volt a legnehezebb. Végre el bírom fogadni, hogy hárman vagyunk, akkor is lehetünk teljes család, ha Ábelnek nem születik igazi, hazahozható testvére. Elfogadom, de mindent megteszek érte a jövőben hogy sikerüljön, soha nem fogom feladni, különben nem én lennék...

De 2011-ben már csak pihenünk, feltöltődünk és végre próbáljuk élvezni az életet.

Luca betölti az egy évet és januártól új helyre kell, hogy kerüljön, látogatjuk, megvan. Semmi kontaktus, semmit nem fejlődik, vegetál, hosszban kicsit nőtt, súlyban alig, a koponyakörfogata nem változik....szeretjük.

Az új hely első látogatásra brutális.... Ez már nem a csecsemőotthon barátságos hangulata, ahol a szobában Luca volt az egyetlen sérült baba, itt minden kisgyerek halmozottan sérült, olyan iszonyatos emberi sorsokat látunk M.-mel amiről még csak nem is hallottunk. Teljesen kiborulunk a látványtól és ide kell, hogy kerüljön a mi kislányunk. De nincs más választásunk...

Dr. Sz. E. megint segít, gyógyít minket. Szeretettel, elfogadással, új értelmed kap az egész új helyszín. Pár nap alatt akkora lelki utat járhatunk be, aminek a végén mosolyogva tudunk legközelebb Lucához menni, sőt még mi tudunk adni erőt, szeretetet, energiát az ott élő gyerekeknek és a hihetetlen kemény munkát végző ápolóknak. Mindig mosolyogva megköszönik a látogatást és ez jó...

Nagy küldetést kaptunk, de megkapjuk hozzá az erőt is, nem roppantunk bele, köszönjük....

2012. januárjában nyolcadszor is terhes lettem. Dr. B. az orvosom kórházat váltott, így most az Uzsokiba megyek a mínusz 10 fokban és az óriási hóban.  Az első ultrahang 6 hetesen egy hematómát és egy 4mm-es petezsákot mutatott. Kiborultam, ebből megint nem lesz semmi, ilyenkor már szívműködést kéne látni....

A HCG szintem viszont folyamatosan nő, így az én végtelenül alapos orvosom két nap múlva uh kontrollt kér a kórház legprofibb gépén, amin sokkal jobb felbontásban lehet látni a dolgokat:

A "HEMATÓMÁBÓL" EGY ÉLŐ, JÓ SZÍVMŰKÖDÉST MUTATÓ EMBRIÓ LETT!!!

A másik 4 mm-es petezsák is ott van, de mivel az nem nő valószínűleg fel fog szívódni, (hihetetlen, hogy az egypetéjű ikerterhesség után most már másodszorra is két petesejt ágyazódott be....)

De most az egyik végre beindult és növekedik és rosszul is vagyok, nagyon, ami szintén jó jel!!!!

Dr. F. V.-től megkapom a két ivig infúziót, hogy megmaradjon a terhesség. Rosszullét, fáradtság, hányások hada, még a fogmosástól is. Soha ilyen rosszul nem voltam még, de az embriónk növekszik.

12. hét: kombinált teszt uh: minden a legnagyobb rendben. Leírhatatlan boldogság.

14. hét H. professzor asszonynál szív ultrahang. Bár 20 hetesen lenne aktuális, ő most ilyen korán is megnézi a babánkat az előéletünk miatt. Emlékszik ránk, nagyon is, még azt is tudja, melyik inkubátorokban feküdtek a lányok, pont a napokban emlegetett minket bent a klinikán...
Sokat kell innom a vizsgálat előtt, így szépen látszódik a magzat. Épp, hogy rám teszi a vizsgálófejet már mondja is, hogy nincs nagyér-transzpozíciója, hihetetlen szakértelem és profizmus. A baba szíve tökéletes. 20 hetesen kontroll a protokoll kedvéért, egyébként csak növekedjen a 40. hétig bent és minden a legnagyobb rendben lesz.

17. héten Dr. F. T., aki már annyit ultrahangozott és császározott az ikreknél elvégzi a genetikai uh-t a klinikán. Elég nehéz bemennem ide, fájó emlékek, gyomorgörcs, leírhatatlanul aggódom, de minden a legnagyobb rendben. M. is bejöhet, még a régről ismert szülésznő is benéz hozzánk, drukkol és mindenki örül. El sem hiszem, ilyen is megtörténhet még velünk!

Innentől kezdve Dr. F. T.-hoz havonta megyek uh-ra. Ő az, aki profin és megnyugtatóan ultrahangoz. Még a lemérés előtt ránéz a babára és mondja, hogy minden rendben, jól megnézi az agyát, a keringést és csak utána méricskél, közben mindent mond, mi merre van, mit látunk a gépen. És úgy tűnik kislányunk lesz!

Ábel boldog, nagyon várja az egészséges kistestvérét haza, akit ő "hívott", és minden este magától imádkozik érte. Köszönjük!

Egy teljes, boldog nyár vár ránk, szuperül érzem magam, minden a legnagyobb rendben. Júliusig dolgozom, utána nyaralunk és jövünk-megyünk, mindent nagyon jól bírok, imádom a meleget, a napsütést, kiélvezzük az időt.

Szeptemberben Ábel elkezdi az iskolát, belerázódunk, élvezzük. És VÉGRE!!!! kiságyat szerelünk, babaruhákat készítek elő, kórházi cuccot pakolok. CTG-RE JÁRHATOK!!!!! Olyan nagy boldogság, hogy leírni nem lehet, iszonyat mélységből jutottunk el ide, egy tökéletes, problémamentes terhességgel!!!!!

És 2012. október 2-án, épen és egészségesen világra jött kislányunk, Bora!